lovaggá ütlek

egyszer egy agyhalott rokonom próbált meggyőzni arról, hogy az állatoknak nincsenek érzéseik és gondolataik, mert gondoljak már bele, hogy milyen pici agyuk van. még jó, hogy csak beházasodott és nem vérrokon. nem ismeri celofánt, na, annak a dögnek már csak magyarul kéne csevegnie az időjárásról és fel sem tűnne.

akire még néha ma is gondolok, az az a macs, aki egyszer egy fa alatt feküdt, de nagyon rossz állapotban, ezért bementünk szólni az állatkórházba. mikor visszafelé sétáltunk már nem volt ott. szégyellem, hogy összeszorított szemekkel mentem, mert nem akartam újra látni.

péntek este volt, a fényszóró gyilkolta a sötétséget, közben élménycserét tartottunk, leálltunk szélre és éveknek tűnő hatásszünet következett. az út közepén egy fekete macska háromdés anatómiai ábrája volt, de amitől mégjobban elszorult a torkunk, hogy egy másik fekete kiscica ott ült a padka mellett és bámulta a kimúlt társát. ránk pillantott a hatalmas aranysárga szemeivel, majd vissza és tovább ült rendíthetetlenül.
nem tudom miért tört ki rajtunk a pánik, mert nem mi ütöttük el és úgy tűnt, már nem szenved, de ahogy az a feketeség ült ott és bámulta a másikat..
az út maradék részében csönd volt.