OGFÁK HŰVÖSÉBEN

talán az új, narancssárga sötétítő függöny sóhajaira ébredtem fel, ahogy szétfolytak a falakon, olyan vörösen, amilyenné a kezem válik, ha a napfény felé tartva a sugarakat megszűrik a véredényeim. hirtelen egy alagsori előhívó szobában ébredtem, és valaki épp figyeli, csipesszel a kezében, ahogy a folyadékba mártva megrajzolja magát ez a kimerevített pillanat:

...ezen a képen pedig a 19 éves 11 hónapos 16 napos Esztert láthatjátok, ahogy protestál a mutatók kérlelhetetlen körforgása ellen, valamint azt sem veszi tudomásul, hogy hiába bugyolálja be magát a tavirózsás paplanjába, végül egyszer őt is utolérik...

hazatérőket várunk, de csak fehér kavicsokkal gyűjtjük szakadásig a zsebeinket, váltják egymást a kezekbe simuló idegen tenyerek és kacska ujjak; csak a por ne szállna már annyira, először a tüdőnk feketedik meg, majd a bőr, amelyben élünk; átadja magát az újhold szárnysötétjének.
de nem csak az iszonyat roppantja szét egyedüli túlélőként a meszes héját, hiszen valami, ott, a monokrom végtelenségben remeg és nyüszít a küszöbön. szerencse, hogy nem látja senki, mit kentek a falakra, mi lapul a fotel mögött, minek a csontja ropog a padlón, mert kinyílik egy rés, és ő besurran rajta. a visszhangzó csendet pedig kettőt pattintva kulcsra zárjuk.

"ami jön, fogadjátok; ami megy, engedjétek"
hazatérőket várunk;
fák közül hajókürt --