A MÁSOLAT MÁSOLATÁNAK MÁSOLATA

olyan ez, mint amikor kiskorodban elhatároztad, hogy világgá mész, aztán letottyantál a garázssor végénél, ahol kezdődik az a két négyzetméternyi fás terület, "a vaderdő", de meg tudtad állni, hogy ne pislogj hátra. szórakozottan kapargattad a térdeden a sebeket, látszólag valami nagyon mély, korodat meghaladó dolgon gondolkoztál, pedig igazából hallgattad a mögötted focizó gyerekek kiabálását, és élvezted, ahogy az elsuhanó autók huzata az arcodba sodorja a hajad.
talán már akkor is úgy tűnt neked, hogy messze nyúló gyökeret eresztettél, melyen keresztül eljutott hozzád a világ érverése.
talán már akkor is távoli idegvégződések csiklandozásaként érezted a folyók áramlását, a láthatatlan dombok hullámzását, és a messzi, egy helyben álló esőfelhők kavargását.
de fel kellett kelned, vissza kellett menned, mert lassan a nap vörös gömbje összevérezte az összebújó bárányfelhőket. te persze azon mesterkedtél mindig, hogy meglesd majd a hajnalt: a kék órát, amikor az éjszakai állatok elalszanak, elhal a tücskök kis éji zenéje is, viszont a madarak még nem ébredtek fel, nem szakadtak ki a begyekből a reggel első dallamai. talán még a kék órán belül is van egy pillanat, amikor a csodák történnek: libeg a fény, és a teremtett világ visszatartja a lélegzetét.
de most még futni, szaladni kell, vissza, haza, mielőtt az ég teljesen lesüppedne, bele az árnyékba, tovább hízlalva a sötét sávot, amely a fénytől elválaszt bennünket.
állig betakaróztál, jó éjt-csókok égtek a homlokodon, miközben a másik ágyon fekvő szuszogásán át figyelted a süket mennydörgést, és a szemedben nyárias nevetés bujkált, hiszen tudtad, hogy a következő sugarak már máshol fognak érni.
mert utazó vagy, aki tudja, mennyire őrzik a helyszínek a maguk azonosságát;
csak a ti szívetek kezd málladozni: előbb vagy utóbb.