kékharisnya

vagyok, aki vagyok

de más is lehetnék

voltam paul cézanne, honoré daumier és günther uecker kiállításon.
nem szeretem, amikor egy művész mindenféle szobrokat kis papírfecnire leskiccelt firkálmányába belemagyarázzák, hogy művészet. azokat szerintem csak úgy magának, csak úgy kedvtelésből rajzolta.
az impresszionizmus jó dolog, nem is tudtam, hogy cézanne jóban volt émile zolával. és nem tudom eldönteni, hogy tetszette-e a patkányfogó. tényleg annyira szenvedtem (igen), vagy az idő megszépíti az emlékeket.
a gyilkosság, harlequin, boncolás, de mutathatnám azt a sok kártyázó képet, vagy a tündéri csendéleteit (a tájképeitől rosszul vagyok), de ott vannak még a fürdőzők meg a halászok, szóval, ami tényleg olyan lebilincselő festmény.

honoré daumier a karikatúráival lopta be magát a szívembe, csak nem értem, hogy miért kell full csöndnek lennie egy ilyen terembe, amikor vissza kell fogni a kuncogásodat, mert a litográfiái annyira eredetiek és aktuálisak, hogy véletlenül belerugtam a képeket tartó szekrénykébe, ami percekig visszhangzott.
ajánlom!

günther uecker egy kortárs képzőművész, akinek nem tudtam értelmezni a falba vert szöges alkotásait. vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nem tudom, hogy mi célból kreálta őket, mi dolgozott akkor benne, de azért működik. vagy a plafonról lelógó gigantikus tekercsei, amiket feketén bepöttyözött és az a címe, hogy a fekete eső.
"Azt hiszem a művésznek ki kell fejeznie a belső érzését, amelytől félhet."
hatással volt.

EZT nézzétek meg
szerelmes lettem
el kell menni
meg kell nézni
TB-vel rajta vagyunk az ügyön
szegény beksinski