but kisses and love won't carry me
till you marry me Bill
nem tudom, miért vagyok ilyen kis nyomorult, aki semmit sem mer; aki összerezzen, ha hozzászólnak; akinek köszönés-utálata van; aki esténként elalvás előtt azért bőg, mert az apja halálát hallucinálja, majd sorban a többi rokonét; akinek a macskája percenként egyet pislog, azt is csak illendőségből; aki azért nem tud megszólalni angolul meg spanyolul és szerencsétlenül dadog oda meg vissza, mert magyarul sem képes a normális, emberi kommunikációra. az egész olyan szomorú.
utálom, hogy folyton félek, reszketek valami miatt, hogy nincs senki, aki elvinne cézanne-kiállításra, vagy csak úgy random feljönni hozzám, ügyet sem vetve arra, hogy a szobám olyan állapotban van, hogy azt sem venném észre, ha egy fél egér döglődne az asztalom alatt, szóval csak úgy feljönne és kihúzná a fejem a seggemből és úgy élnénk, mint akiknek mindig van egy jó sztorijuk a zsebükben. az egész olyan szomorú.
emlékszem, milyen rohadt büszke voltam magamra hetedikben és a pár perc alatt összerittyentendő töri esszéimre, amikben olyan szavakat használtam, hogy "illegitim módszerek", miközben valaki kisbetűvel írta a nevét. most már csak azt szeretném megérteni, amiről dalí hadovál:
„Így aztán a híres aktív módszeremet, a
paranoia-kritikai analízist alkalmaztam a merő, passzív automatizmussal
szemben és Meissonier ultrareakciós, szubverzív technikáját szegeztem
szembe a Matisse és az absztrakt irányzatok iránt rajongókkal.”
inkább megyek petőfi apostolának vizsgálni az intertextualitását és teletömni magam csokival, mert az egész olyan szomorú.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése