jk

"plüssmackó, ma reggel álmot láttam. egy magas, fekete hajú férfi voltam, kopogós barna cipőben és szürke kabátban, aminek a kilyukadt zsebében egy összegyűrt rágópapírt találtam. hanyagul kihajtottam és egy cím volt rajta: szilfa utca huszonkettő. már nem emlékszem, hogy előtte hová indultam, mert megbotlottam két szőke kisfiú vödrében és lezuhantam a járdáról. azért mondom mackó, hogy zuhantam, mert mellettem megnyílt a föld és tenger sós habjai közé estem. a hullámok a végtelen óceán közepére - pontosan a közepére - sodortak. amikor már nagyon fáztam, megpillantottam az öreg halászt, Santiagot, akiről a papa mindig szokott mesélni abból a kék könyvből. beemelt a csónakba, mert addigra már megint kicsi voltam, és megdorgált, hogy merre jártam, tűvé tette értem az ég legmagasabb pontját és a föld legmélyebb árkát is. megkértem, hogy evezzen oda a szilfa utcához, rám ott már várnak, kérem, késésben vagyok. de ő nem ismerte az utat, ezért rárakott egy fehér cet hátára, majd polip karok lehúzták a mélybe. nagyon féltem, hogy nem fogok időben odaérni, könnyeim tovább emelték a víz szintjét. az ég feketébe borult, a felhők megnyiltak és egy hatalmas örvény magába szippantott. órákig keringtem a tölcsér belsejében, mikor jött hermész, aki üzenetet hozott, de a tenger és a lég háborúja miatt egy szavát sem érthettem. a vihar megszűnt, én meg lezuhantam, egyre mélyebbre és mélyebbre, már fuldokoltam, amikor egy rétre értem. ott álltam, az egész világ alatt. hatalmas, fekete madarak köröztek a fejem körül, borotvaéles csőrük fölött 3-3 rubinvörös szem ragyogott vészjóslóan. bőröm elkezdett sisteregni, ordítottam, hogy el fogok égni. hirtelen egy ajtó jelent meg ennek a semminek a közepén, a névtábla helyett az volt ráírva, hogy: szilfa utca huszonkettő. elfordítottam a gombkilincset, de látod mackó, már nem ébredtem föl."