meséljetek!

Amikor egy kis fény gyúl a hétköznapok szürkeségében, az is inkább egy véletlenül lángra pattintott gyufafej, amit valaki szórakozásképp a hüvelykujj-körmével pöckölgetett. Sajnos sosem voltam az a beletörődős típus. Ha kell keresek olyan kovaköveket, öngyújtót, gyufát, vagy csak egyszerűen életben tartom a villám által vöröslő faágat. Még ha egyedül is lennék, még ha a föld helyet is cserélne a felhőkkel, még ha fuldokolnék az önsajnálatom mocsarában, akkor is...
Nem lehet megbecsülni egy ember életét, nem lehet versenyezni, hogy "ki-élt-többet?", nem hinném, hogy a megivott kávék, elszívott cigaretták, összetört szivek, őszinte mosolyok számából vagy a lerótt kilométerekből azt lehetne mondani, hogy: "igen, ő hasznos volt, tartalmas volt az a néhány év, sírnak majd utána".
Mesélni kell az embereknek - emberekről, néhá rájuk kell tukmálni. Én is örülnék, ha annak idején ŐK leültettek volna egy kényelmes puffra és elmondtak volna mindent magukról, az akkori világról, most nem érezném szükségét annak, hogy kétségbeesetten beszélgetni akarjak velük. Még mindig rohanok, ha csörren a telefon, pedig: "jónapotkívánok, jónásmargitvagyok, ésegynyereményjátékra, szeretnéminvitálniönöket." és mindezt orrhangon.
fuck.