közben aktívkodom ám

hello, i love you

won't you tell me your name?

valakit fel fogok bérelni, hogy csinálja meg a blog külsejét, mert a szépérzékem annyiban kimerült, hogy tudom, hogy ronda.

(sok úszást és tornát és műugrást akarok)

   ((össze kell jönnie))

ruby's on a train to nowhere

csak a pillanat az, ami kifordíthat

létezem és élvezem, így szép

totally shockban vagyok, mert rájöttem, hogy augusztusban megyek pestre..

köhöm..

AUGUSZTUS!

vagyis mindjárt kezdem az utolsó előtti gimis évemet, amikor már nem lesz rajzom, mert aktív zenére iratkoztam fel, amit lehet nem gondoltam teljesen át, de megszabadulok az esőembertől, mert az oké, hogy matekra jelentkeztem, elvégre az univerzális, de hogy ezt a töri faktot minek jelöltem meg.. egyre jobban hiszem, hogy mazochista vagyok, titokban saját magamon röhögök és előre szégyenlem magam, hogy majd puskáznom kell. itt már számítani fognak a jegyek, valószínűleg a testnevelés tanulmányaimban is örökre elástam magam, tervezek egy versenyt, amire meg kéne írnom egy levelet (fiatalság-lustaság), reméltem, hogy a hároméves elméleti spanyol tudásomat (azért elméleti, mert az holá-ra és az amigo-ra terjed ki) gyakorlati szintre emelhetem és talán szeptemberben megszólalhatnék angolul, és helyben vagyunk.

AUGUSZTUS!

és még semmit nem csináltam, nem is érzem, hogy nyár van, mert a három évem alatt összesen köbö 1 évet ültem úgy tényleges a padban, a maradékot otthon megdögölve vagy kórházakban töltöttem és nem érzek nagy változást, mintha most is csak betegszabin lennék, és ezt nagyon nem akarom, mert augusztust szeptember követi és majd jönnek és kérdezgetnek, hogy "na mit csináltál nyáron?" és csak annyit tudok majd hápogni, hogy 3 fiatal rendőrtanonc-szerűség kétszer is utánam fordult a tisza-parton, vettem egy almacsutkás nyakláncot és cukrosmarcipán-mérgezésben elhunytam.

AUGUSZTUS!

vasárnap megyek haza végre veszprémbe, de nem tudom, hogy hogyan tovább. nem tudom, mit csináljak. van még egy augusztusom, hogy olyan igazi nyáriassá tegyem a nyaramat, és augusztusivá az augusztust (egyre jobban ellenszenves ez a hónap), de otthon sem akarok lenni, el kell innen mennem, messze. Messze.
"get out of town!"

valami zajt hallok.

szolnyce

régen anyu és apu sokszor énekeltek egy orosz gyerekdalocskát, idővel megkopott az idegen kiejtés, szabad magyar fordítást is kapott, de azért néha énekelgetem sutyiban a dallamára, hogy:

bárcsak lenne mindig napfény;
bárcsak lenne mindig ég;
bárcsak lenne mindig mama;
s bárcsak én is lennék.

 

hogy miért hív anyukám fantomnak

méghogy dórikával nem vagyunk fotogének. aljas rágalom!

alföldi papucs

6 órán át utaztam, egy gitárral az ölemben, a szokásos kis lepkéspillangós ruhámban, a baglyos nyakórámban és a felszabadultság érzésével, amit a monoton ismétlődő napraforgótáblák és facsoportok képe adott az autó ablaküvege mögött. szeretek utazni. amikor angliába mentünk buszon, és a földön kellett aludnom, azt is nagyon élveztem. egyszer kipróbálnék egy lakókocsis túrát. ezenkívül még ráírom a névjegykártyámra, hogy a plátói szerelmek és a hideg-meleg kapcsolatok szakértője. de talán a hajnalig húzódó „jó, mindjárt elmegyek aludni” a legjellemzőbb, alias kockabagoly.

törtem mandulát, mostam ablakot, székkutason megvitattuk az idei kukoricahozamot, az aktuális politikai helyzetet és hódoltunk a szenvedélybetegségeknek, főleg a cigarettának és az alkoholnak (elvégre ezek elengedhetetlenek, ha nem akarod, hogy megtámadjanak az újszülött kiscocák).

el kellett jönnöm ahhoz vásárhelyre, hogy a legyek közt vergődve végre rátaláljak arra a fodrászcsajra, aki mondhatni a haj-soulmatem, most teljes a boldogság, de azért kiugrottunk mártélyra, ahova tilos lóval behajtani, viszont egy szellem-üdülő-város, vagyis köbö nincs senki, pedig annyira édes házikót láttam, hogy elkezdtem könyörögni, hogy ott élhessem le hátralévő hatszáz évemet. 

azt hiszem az unatkozás és az emberiség legalja az, hogy találtam két csigát és elneveztem őket lilynek és bobnak.

ő itt bob. igazából lehetne lily is, mert minden csiga tökegyforma, de csak azért mutatom meg, hogy átérezd, ha azt mondom, hogy megrohadt az agyam. viszont láttam egy jó agatha adaptációt. imádom a franciákat. ez a csigáról jutott eszembe. na mindegy.

lehet, hogy szere.. á, de nem.

sheldon

kaptam egy tortát, amire a rékc azt írta, hogy: i'm not insane, my mum had me tested. a többieknek sem volt ellenvetése. és megkaptam mindenidők legszebb baglyos zseb-nyakóráját és utána gonosz voltam.

oké, ez az egész.. valami.. nem megy.
miközben a konyhába kiszorítva nyomtam a kezemre a mosószert, arra gondoltam, mi lenne, ha meginnék valami savasat. ezután megijedtem és olyan képek ugrottak be, hogy nekem milyen gyerekkori trauma volt, amikor az állatkertben láttam, ahogy egy pelikán megeszik egy kismadarat.
de hé, a mondat a tortán.

manu

me gusta marihuana

me gustas tu

rávettem magam, hogy elmenjek presence (led zeppelin tribute) koncertre, végül eluntam magam és sötétedésig bulgakovot olvastam az incognito mögötti lugas egyik padján, aztán odajött hozzám Károly, a bortól bűzlő hajléktalan és persze elmesélte az életét, ahogy az ilyenkor lenni szokott, szinte törvényszerű, nekem meg nem volt szívem ott hagyni, mert ha neki ez jó, hát legyen, addig néztem a macskaköveket, valaki megdicsérte a bőrkabátomat, de csak hallgattam, a lepkéspillangós ruhámat gyűrögettem, vagy a gyűrűmmel játszottam, ami nagy bumszli fekete, tetején kopott piros csigavonallal.

negyed kettő van, és próbálom csitítani celofánt, a macskát, hogy olivér nem fogja elnyomni rajta a cigicsikket, vagy ledobni a negyedikről (igaz, egyszer leesett és nem lett semmi baja), de ez az dög szerintem elmeháborodott, mert évek óta győzködöm, hogy a bokám nem a halálos ellensége.

még nem csináltam ajándékot.
szarban vagyok.

after

a születésnapok jó dolgok, főleg ha máséról van szó, mert olyankor azt érzem, hogy valami nagyszerűnek vagyok a részese, hogy hozzájárulok pár percnyi boldogsághoz, minden erőmmel azon vagyok, hogy felejthetetlenné váljon a nap, hogy időtlenné kövüljenek azok a pillanatok.

kuplik börzdéj a mai, ezért elcsalogattuk a szerelem-szigetre, és olyan vaksi volt, hogy amikor előmásztunk a fa mögül (már alapból gyenge látásra vall, hogy nem vette észre, amint bemenekülünk a vastag törzs mögé), még azt is alig akarta észrevenni, de végül teljesen meg volt hatódva, főleg amikor meglátta a pezsgőt, aminek a dugója belerepült a patakba és csináltunk jóllakott óvodásfejű képeket meg persze ami kell.

szerintem akkor megállt az idő.

i'm not going anywhere

keresztbe rakom az ujjaimat, és azt kívánom, hogy minden nap ilyen legyen. pedig olyan magamra-húzom-a-takarót-de-lehet-hogy-még-a-párnát-is-a-fejemre-rakom-csak-hogy-biztos-legyen effektus volt reggel, de aztán útrakeltem, ám amerre akartam, ott le voltak zárva az utak, az egyiken egy mentőautó, a másikon egy hatalmas zsákokat cipelő négykerekű állt.

// itt egy kis szünet, mert időközben 17 lettem, de a meyer szerint a 19-nél kezdhetek csak pánikolni, és mivel még van időm, addig még más miatt pánikolhatok, ha akarok //

lényeg a lényeg, hogy iszonyatjó volt július 17-e, ezalatt a pár perc alatt többen felhívtak, volt aki a magnóról nyomatta be, hogy "ajándékul fogadd el, vidám kisdalunk" és elvileg a pocoktól kapok egy baglyos órát, de a lényeg, hogy tizenhetedikét semmi nem tudja túlszárnyalni, inkább arra szeretnék emlékezni.

(kiskoromban mindig a tejek szavatosságát néztem és megmagyarázhatatlan érzéssel töltött el, amikor július tizennyolc volt rájuk nyomva)

élek!

konoor

houston!

i think we got a problem...

primadonna

minden egyes nap megfogadom reggel, felkelés után, miután kamilla teával borogatom a vörösre dagadt szememet, hogy ma valami fontosat és értelmeset fogok csinálni, mert nyár van és a nyár jó dolog, mert az embernek sok a szabadideje, de már a fele elment és semmit nem csináltam, és megfeneklettem, se előre, se hátra, maradnék és mennék, a semmilyenség kitölt és tudom, hogy magamért kéne most harcolni, lerázni magam és felkelni és főnixmadaram szárnyalj az éjben, de..

annyira nem érdekel.. pedig ma este voltam rozérizlingjazznapokon és becsíptem és táncoltam a hot jazz bandre, akik 20-as évek zenéit játszottak és nagyon imádtam és jól éreztem magam, de ahogy elsétáltam a bódék előtt, keresni nővérkémet, azt hittem összeroppanok a pálinkás csokik előtt.

vagy szombaton felkeltem és spontán elmentem a pocokhoz, akinél hatalmas önuralom kellett, hogy ne ölelgessem halálra, mint egy plüssmackót.

.. és minden egyes nap megfogadom, hogy ma időben fogok elmenni aludni. de hát kéremszépen, ha fél 3-kor tör rám a blogolhatnék, akkor nincs mit tenni.
azt hiszem mégis olyan vagyok.

C:

új mániám van:
paul bettany, mert túl szexi, hogy igaz legyen

still waiting

sosem vagy egymagad, csak túl kicsinyke vagy

vááááárj, míg felkel majd a nap

tudod nincs mennyország, de minden síron nő virág

vááááárj, míg felkel majd a nap

csípő

hiába kiabálok, hogy valaki húzzon ki, rázzon fel, pofozzon meg és hasonló igekötős igék, de nem jön senki, és én elmerülök a hideg mély vízben, de miért nem jön senki, mikor történt ez, tényleg olyan szörnyű vagyok? igazából igen, tudom, mert most is, ahogy felém lépett egyet valaki, inkább gyorsan elszambásztam, mert úgy tűnik képtelen vagyok tartós kapcsolatokat létrehozni, oké, talán a bori kivétel, de félek a csalódástól, hogy én okozok majd csalódást, nekem alig lehet, mert időközben mindig rájövök, hogy nem zavar, hogy nincsenek mellettem, nem hiányoznak és ez borzalmas.

más emberek barátsága után epekedem, úgy tűnik csak a plátói kötelékek éltetnek, mert nem tudok beszélni, tényleg, mintha a hangszálaim külön életet élnének, állandóan a cinikus szúrkálások, pedig valami normálisat akarnék mondani, mert tudok néha olyat is, és ilyenkor kétségbeesetten összehúzom a szemöldököm és ráncolom a homlokom, és azt akarom kinyögni, hogy én nem ilyen vagyok. szánalmas.

most kéne, hogy valaki felkap egy rudat és megmutatja, hogy melyik út megyen budára, vagy legalább ad egy kis lelkifröccsöt..

én is írtam..

tizenkettedike

rájöttem, hogy úgy tudom levezetni a stresszt és a depressziót, hogy random emberekkel teljesen baromságokról beszélek. egyik nap megkérdeztem valakitől, hogy rabolt-e már ki mókust, és ő belekezdett egy történetbe. egyedül fogok egy macskával meghalni. azért csak eggyel, mert a többi el fog szökni, de ez az utolsó, olyan dagadt és öreg lesz, hogy inkább ott fog dögleni az egyik fonott székben. utálom a fonott székeket.

igazából 6 nap múlva szülinapom van, és nem akarok erre gondolni. minden évben rámtör ez az antiszülinapi hangulat, pedig én mondogatom mindenkinek, hogy ez milyen fontos, és megverem azt, aki azt mondogatja, hogy "ez is csak egy ugyanolyan nap, mint a többi", mert nem, mert számít, és az is, hogy az éveid száma inkrementálódik. nem akarom.

ráadásul akkor lesz, hogy 3 hónapja meghalt a mamám, aki mostanra biztosan az őrületbe kergetett volna, hogy mit kérek, mit ne kérjek és különben is kenjem be magam naptejjel, és csukott ablaknál aludjak a 60 fokban, mert a végén megfázom és rendelt volna csokitortát, amiből én nem ehetnék, de ez már hagyomány volt, hogy mindig rendelünk egy csokitortát, amit igazából rajta kívül nem sokan szerettek, mert ez a csokis piskótára csokikrém csokibevonattal..
ez fog egész nap a fejemben járni aznap.

csak át akarom aludni azt a napot.

~

aú

lászt déjz

lúdbőrös vagyok

kegyetlen vagyok

csak mert volt péterfy bori conci is, aki egy állat, szóval húha. de volt ott olyan is, hogy egy legénybúcsús csoportnak annyira megtetszett, ahogy nővérem egy barátjával kint zenélt és énekelt az utcán, áramot kérve egy részeg vattacukrot csináló bácsitól, aki közben kihúzta őket a konektorból és majdnem feldőlt a székével, na de miután SCB befejezte a dalolászást, ráadást kértek, de így csak a tükrét kapták meg (mert a csávónak, akinek egy lufi koronája volt, a hátán lévő nagy cipőbe össze kellett gyűjtenie 40 dolgot csajoktól) és adtak neki egy szerenádot.

attól, hogy guns 'n' roses topban van az ember, fején egy kendővel és mezítláb hempergőzik a fűben éjfélkor, még nem áll egyenes arányosságban vele, hogy be van lőve. na jó, még volt egy sör a kezemben és muffint is ettem.

unokatesó azt mondta, hogy elvisz szin-re.
a normál tesó azt mondta, hogy 17-én felvisz pestre.
a fürdőruhám magába szívta a balaton összes iszapszemét.

óójee

hárddéjznájt

do you really want to hurt me

do you really want to make me cry

voltam balatonon, ahol támadnak a zombinénik és az óvodás csoportok. falkákban járnak. de most itt ülök a ventilátor előtt a huszadik hidegzuhanyom után, már a pólómat is bevizeztem és sajnálom celofán macskámat.

csütörtökön találkoztam miszterasztával, akivel söröztünk és sangriát szürcsöltünk ("egi!") valahol a sokadalom mögött a fehér kis léceken, alvinék a hátunknak játszottak, de tényleg nagyon jó volt, mert még világítós polipja is volt, aztán puszival köszöntött egy dani, aki skót szoknyát viselt, egy francia gyerekkel üvöltözött telefonon és úgy köszönt, hogy helósz.
negyed négyig dumáltam a TB-vel, aki nemzetközi bajnok lett, de olvasni akartam és megenni a maradék sültkrumplim.

mire ezt leírtam, a pólóm is megszáradt és már megint melegem van.

pöttyös ruha

hogy mutasson utat

a hajnal hazafelé 

vannak olyan lakatok, amikbe sok kulcs beleillik, de nem lehet elfordítani őket.

előbb vagy utóbb az egyik bele fog törni és örökre zárva marad.

nem akarok ilyen lenni.

uz

én már nem, én már nem

én már úgysem kelek fel

ennyire még sosem aláztak meg, mindegy, legalább találkoztam Vele.

elszöktem otthonról, de már megkerültem, ez amolyan "világgá mentem, majd jövök". kiabáltam és sírtam és amikor vettem ki a laktózmentes tejfölt, összeidegomladoztam, úgyhogy fogtam a fekete feneketlen táskámat (eskü feneketlen, a kisebb kategóriába tartozik, de elfér benne 2 pár magassarkú, víz, esernyő, sminkcucc és egy maroknyi olyan dolog, amiről tudom, hogy nem fog kelleni, de azért elviszem, mint mondjuk egy könyvet vagy rejtvényt, szóval érted), na ezt így összeszedtem és becsaptam magam mögött az ajtót. a sarumat is a lépcsőházban evickélve kaptam magamra, kiérve feltettem a fehér napszemüvegemet, egy ócska slágert dúdoltam és a ritmusára lépkedtem és csak másnap mentem vissza.

ma kezdődött az utcazenefesztivál, megjöttek az alföldi unokatesók, szóval ők most dunántúloznak, egy üres lakásban tengetjük a napjainkat, ahol visszafelé jár az óra, az osztálytársaim két ventilátorral a kezükbe járták a várost és emelték őket a tömeg feje fölé, fél óra alatt odébb lehet jutni 3 métert is, ha elég ügyes az ember, a porban táncoltam szabó balázson, aki a színpadon ugrált a kis ropi lábaival és vedelte a natur aquás mentes vizét, és elvetemülten hegedül, de azért a csellós volt a befutó, valakit leöntöttem sörrel és egy random csávótól megtudtam, hogy egy random andinak jók a mellei, sajnos a kompániám éjfélkor kidőlt, így visszamentünk hómméjd brokkolis pizzát enni, szóval tu bí cántinnyúd.

prof

that was just a dream

just a dream

pöttyös - masnis fürdőruha.
szép nap ez a vásárlásra.




nem szeretem az új embereket és az új emberek sem szeretnek engem, valahogy hallgatólagosan ebben mindig megegyezünk, néha..
(és most jön az a rész, amikor bekiállt valaki a nézők soraiból, hogy:

"baromság!")

visszakérdezek, hogy:

"de miért lenne?"

szinte egy emberként kitörnek belőlük a szitkok és annyit tudnak mondani:

"csak, baromság és kész!"

egy kecskeszakállas férfi lassan feltápászkodik körülbelül a 4. sor közepéről, valamit szorongat a mellkasa előtt a kezében, talán a monokliját, vagy a zsebóráját; erőteljesen, de nem okoskodva megköszörüli a torkát, a többi néző abbahagyja a dühöngést, és kicsit értetlenkedve, de szófogadóan lassan helyet foglalnak.

"azt hiszem, arra próbálták rávilágítani, a maguk sajátos... korlátozottságán, hogy nincs olyan, hogy hallgatólagos megegyezés, persze, ha Önnek ez tetszik, folytathatja a hazudozást önmagának, de (engedelmével, nem áll szándékomban Kegyedet megsérteni, mély tisztelettel megjegyzem), de nem Maga szokott egy sarokban sírdogálni, hogy Magával nem történik soha semmi; hogy nincs kis - és nagybetűs barátja; hogy nem otthon ülésre akarja elpazarolni a tinédzser éveit? nem szereti az új embereket? csak mert fél, beijedt és csak olyan gyorsan futna, hogy porfelhőt hagyna maga után, vagy egy eszter formájú lyukat vágna a falba, de tudja mit? Mély tisztelettel megjegyzem, ILYET NEM LEHET CSINÁLNI!"

// itt már kicsit az öreg is felemelte a hangját, arca pirospozsgás lett a nagy hevületben//

és még folytatta, kiemelve az életemnek egyes szakaszait, azokat az eseményeket, amik a legjobban elsültek, pedig azelőtt szinte toporzékoltam a nem-akarás kétségbeesésében, vagy amikor pozitívan, az ellenkezőjét reagáltam, mint amire számítottam, meg különben is, annyire nehezen tudnék elviselni egy estét idegenekkel? ott fogok ülni egy sarokban, csöndben? lesz egy szar estém?

NA ÉS?

ott álltam megsemmisülten a színpadon, a reflektorok fojtogató melegében és a fekete gumipadló végtelen magányában, a halántékom verítéke egy könnycseppel keveredett, miközben a kecskeszakállas férfi folytatta az atyáskodó beszédét. a végén mosolyogva ült le.

néhány percig még csend volt a teremben, az egyik lámpa szédítő energiája alatt zümmögött, de különben csend volt. vártunk. mindenki várt. a szemben lévő embertömeg fürkészve figyelt, elnyomtak egy-egy ásítást és sóhajt, néhányan ránéztek az órájukra, egy kislány unatkozva piszkálta a szoknyája végét, egy pár jelentősségteljes pillantást váltott.

nem lehet őket kizárni. nem lehet a semmibe révedni, márvánnyá dermedni hosszú percekre. idegenek, mind idegenek. én is ültem már ott. marni akartam, hangosan felkuncogni.

a hátsó bejáraton mentem ki, egy kendővel a hajamban, hallgattam őket, nem különbek, semmivel sem. a szoknyáját piszkáló kislány vádlón felém emelte a mutatóujját. átgyömöszöltem magam a sokaságon és menekültem. mindig menekülök. menekülni könnyű. attól, hogy nehéz az út, nem biztos, hogy helyes is.

whatever

általában hajnalban "bonckesztyűben" nekiállok mosogatni, majd hajnali 3-ig játszom az amelinek a zenéjét, amíg tökéletes nem lesz, és tegnap úgy kellett ráerőszakolnom magam, hogy hagyjam ott a fekete-fehér billentyűket és aludjak, mert a maximalizmus már fizikai fájdalom.
most málnát eszem és arra gondolok, amikor a hétvégi randimon megláttak a kék alapon fehér pöttyös ruhámban és valami olyasmit mondtak, hogy: "észvesztő".

pocok

most nyugalom van

kevés lázadás

anyu egyik reggel hajnali 8 előtt berontott, miután 3-kor búcsúztam el a pítörtől, hogy az egyik rúd meggyespitébe nem rakott cukrot és mégis milyen finom és hogy kóstoljam már meg, kifutott és visszajött, és elkezdett egy olyan történetet mesélni, amit már 100× hallottam, de olyan reggel volt, hogy szinte újnak tűnt, de jött az újabb őrület, a krumpli és az abból készült pogácsa.

és csak történnek az események, amik nem tűnnek fontosnak, és mégis kitöltik a mindennapokat.

és nem is vagyok szeretlek-buzi, tehetek én róla, hogy akit szeretek, annak ezt a tudomására hozom? mert lehet, hogy valaki néha idegesít vagy nem értek egyet vele, de sokszor ott volt, amikor mások nem és én ezeket sohasem fogom elfelejteni és igyekszem törleszteni a tartozásomat, de szóval mindezek ellenére nem azt jelenti, hogy ne szeretném. nekem is jól esne, ha néha valaki más is mondaná. 

mindjárt utcazene és a nagyszülő lakásba fogunk néhány beköltözni, ahol minden tele van órákkal, mert a mama szerette az órákat, bármilyen boltba - helyre ment, egy ketyegővel mindig több lett, nekem a kedvencem az, amelyiknek meg van tükrözve a számlapja és olyan, mintha visszafelé járna.. voltam kint nála. márványba öntött idő.

elment két kétre a pítör, pedig szükségem lenne rá. szükségem van valakire. néha elgondolkozom és nem értem, hogy mikor lettem én ilyen kurva egyedül.