alföldi papucs

6 órán át utaztam, egy gitárral az ölemben, a szokásos kis lepkéspillangós ruhámban, a baglyos nyakórámban és a felszabadultság érzésével, amit a monoton ismétlődő napraforgótáblák és facsoportok képe adott az autó ablaküvege mögött. szeretek utazni. amikor angliába mentünk buszon, és a földön kellett aludnom, azt is nagyon élveztem. egyszer kipróbálnék egy lakókocsis túrát. ezenkívül még ráírom a névjegykártyámra, hogy a plátói szerelmek és a hideg-meleg kapcsolatok szakértője. de talán a hajnalig húzódó „jó, mindjárt elmegyek aludni” a legjellemzőbb, alias kockabagoly.

törtem mandulát, mostam ablakot, székkutason megvitattuk az idei kukoricahozamot, az aktuális politikai helyzetet és hódoltunk a szenvedélybetegségeknek, főleg a cigarettának és az alkoholnak (elvégre ezek elengedhetetlenek, ha nem akarod, hogy megtámadjanak az újszülött kiscocák).

el kellett jönnöm ahhoz vásárhelyre, hogy a legyek közt vergődve végre rátaláljak arra a fodrászcsajra, aki mondhatni a haj-soulmatem, most teljes a boldogság, de azért kiugrottunk mártélyra, ahova tilos lóval behajtani, viszont egy szellem-üdülő-város, vagyis köbö nincs senki, pedig annyira édes házikót láttam, hogy elkezdtem könyörögni, hogy ott élhessem le hátralévő hatszáz évemet. 

azt hiszem az unatkozás és az emberiség legalja az, hogy találtam két csigát és elneveztem őket lilynek és bobnak.

ő itt bob. igazából lehetne lily is, mert minden csiga tökegyforma, de csak azért mutatom meg, hogy átérezd, ha azt mondom, hogy megrohadt az agyam. viszont láttam egy jó agatha adaptációt. imádom a franciákat. ez a csigáról jutott eszembe. na mindegy.

lehet, hogy szere.. á, de nem.