LYUKACSOS FILTER

 Szűk folyosón ülök, egy öblös minifotelben, amibe könnyű belehuppanni, de egy falu segítsége kell belőle talpra állni. A hátizsákom mellettem nyughatatlan kisgyerek módjára izeg-mozog, nem tud megállapodni: 

pofátlanságnak érzi, hogy elfoglaljon még egy kényelmes ülőhelyet, mert mi van, ha más páciensek is feljönnek a lépcsőn, akik aztán felhúzott orral, nonverbálisan sértegetik, ő meg pirulva ugrálhat fel, ajánlgatva a helyét, amire végül nem akarnak leülni, mert maradjoncsaknyugodtan, de titokban elvárják, hogy felajánlják a helyet; de a hátizsák sem akar visszaülni már, ezért a szék kényelmetlen ürességében vakarja egyik lábával a másikat.

Azonban a szürke hátizsák a földre sem akar leülni, mert az egyik belső zsebében van a pénztárcám és eszébe jut, amikor megdorgálták, ugyanis olyan táskát nem rakunk a földre, amiben pénz van, mert az kigurul belőle és különben is piszkos lesz meg szerencsétlenséget hoz a fejemre.

Végül az ölembe ül bele, de alig látok ki mögüle és a karjaimmal épphogycsak át tudom ölelni. Úgy festek, mint aki államtitkokat őriz és retteg, hogy bármelyik pillanatban az ellenlábasok kikaphatják a kezéből, és amik elolvasása miatt majd szobrokat fognak ledönteni a talapzatukról. Vagy talán inkább olyan vagyok, mint egy túlhordásos kismama, akinek a háta már nem bírja el a benne fejlődő életet és karjaival alulról próbálja támogatni gömbölyű pocakját. 

Sóhajtok.
Ez is egyike azon helyzeteknek, amikor nincs jó döntés, csak döntés.

A megbékélést magammal pedig majd gyakorlom, amikor a hajnal 2-es elalvás előtti "miket rontottál el az életedben vagy voltál iszonyatosan kellemetlen és ezért örök életedre szégyenkezned kell" 500-as mixet mozizom a fejemben.

Végül megkönyörülnek rajtam az égiek és behív a doktornő. Melírozott copfjában a hajgumi már a tarkójáig lazult és 3 perces szünetének banánját pusztította éppen. 

"Derékig vetkőzzön le." - Minden évben el kell gondolkoznom, hogy ez melyik irányból parancs.
Következő kép, hogy az asztalon fekszem, nevetségesen széttárt lábakkal, mint egy Pentodon, kis páncélos bogár, aki nem tud visszafordulni a hasára és kétségbeesetten rúgkapál. Hogy ne focizzam állba a doktornőt és húzzak egy polgári pert a nyakamba, előbb leltárba veszem a rendelőt - elég kopár, ezzel hamar végzek -, majd a tekintetem a hatalmas képernyőn állapodik meg és mosolyogva arra gondolok, hogy ettől még James Cameron is elismerően bólogatna, hogy na pontosan ezek miatt forgat IMAX mozikat.

Szerszámok csörögnek, kenetek vevődnek és azon merengek, vajon a fiatal doktornő áthívja-e a barátnőit filmezni a rendelőbe? A Temun biztos árulnak kengyelre akasztható pohár- és popcorntartót.
Vagy szoktak-e karaokézni a hüvelyi ultrahangfejbe énekelve?
Vagy lehet, hogy a vízilabdázó / amerikai futballista pasija és a haverjai ezen a nagy képernyőn nézik az esti meccset, csupán 1 órával azután, hogy valaki először látta rajta a kisbabáját vagy a meddő méhét?

Elhessegetem a képeket, a doktornő elforgatja a villanykapcsolót és hirtelen ránk esteledik a szoba.
A kezeim a hasamon, és magamban mormogva remélem, hogy a reprodukciós szerveim érzik, hogy nyugtatni próbálom őket, ahogy oltáskor simogatják a gyerekek kobakját, vagy ahogy a folyosón ülve dédelgettem a hátizsákot.
Kellemetlen, de elkerülhetetlen. Éves szűrés.

Nézem a monitort és csodálom a képalkotókat, ahogy a szürke, homogén tájban is meglátják egy esőerdő mozgalmasságát és rikító színű példányait. 
A félhomályban olyan, mintha tényleg az éjszakai égbolt magasodna egy kengyelnyire fölém, mert meglátom a rengeteg apró kis fekete gömböt, az inverz csillagokat, amiket pokrócon fekve kellene nézni egy dombtetőről a nyári langyos szélben, és annyira belefeledkezni ebbe a kozmikus csodába, hogy eszünkbe se jusson az, hogy egész nap arra vártunk, hogy ezen a második randevún a mellettünk pulzáló, meleg testet megcsókoljuk.

Ámulattal figyelem ezt a csillagos eget, a közénk lehúzott és négy fal közé szorított mikrokozmoszt - és nem is veszem észre, hogy nem nyirkos, szúrós fű van a tenyerem alatt, hanem fehér, legalább 3 rétegű papírtörlő;
és már régóta csönd telepedett a rendelőre.

Apró ciszták ragyognak a petefészkekben.
Összezavarodva nézem, mert nem tudom megérteni - hiszen ugyanúgy felfelé nézek, a monitor ugyanott van, ahol a sötétedő égbolt; de ugyanaz az a kép, ami a testemen kívül esően csodálatosnak látszik: filmek, dalszövegek, Van Gogh képek örökítik meg; városiként éhezünk arra, hogy a fényszennyezés nélküli teljes valóját láthassuk a fogyó Hold mellett őrködő csillagos éjnek, még a planetárium mosolyogtatóan mesterséges pontjai is átadják a kozmikus nyugalom és összetartozás érzését...

...ugyanez a látkép bőrön belül már riasztóvá korcsosul és a szív bal kamrája a magány fekete lyukjává válik.

Nem értem, hogy lehet ez.
A doktornőtől megtudom, hogy a "mindennaposság" az egyetlen közös a galaxisainkban. És igaza van, nem nézünk már ki minden éjjel ámulattal az ablakon, van, hogy csak elhúzzuk a függönyt, leengedjük a redőnyt. Ha a Holdnak sem áldozunk minden 28. napon, a vele szinkronizált belső szerveknek miért tennénk.

Ez még nem S, nem szindróma, meg különben is, valaki nem is tud róla,
hogy kicsiny üveggyöngyöket hordoz magában. 
Ők szerencsések, nem hallják meg az örökösen összekoccanó, fájdalmasan csilingelő hangokat - és mégis boldogan élnek. Amíg nem akarnak gyereket.

Kótyagosan felöltözöm, fizetek - még jó, hogy nem raktam le a földre a táskámat.
Elmúlt már bőven hét óra, amikor kilépek az ajtón. Rövidülnek a nappalok, a közvilágítás apró fényei már javában zümmögnek. A Halleren lerobbant 24-es villamos mellett sétálok el, ami meleg sárga fényben mutogatja az utasok nélküli üres gyomrát.
Mintha saját Napja lenne.

Felnézek. 
Felhős az ég.