Fél hét van, és harangoznak.
Legalábbis úgy sejlik.
De igazából a sok kis girbe-gurba utca foglyul ejtette a hullámokat, vagy már csak a mi fülünk cseng, ahogy az ablak előtt magasodó fikuszok átszűrik a reggeli derengést. Veszprém a mi tengeri kagylónk, örökké zúgnak benne a bárcsak-ki-ne-mondott szavak, levetik magukat a várból, átbújnak a viadukt alatt, végigcsobognak a Séddel. Egyszer mind megtudják, egyszer mind megtudjuk.
Nem, nincs szűrt fény, se félrevert búgás.
Kint tombol a szélvihar, mi viszont bent fekszünk mozdulatlanul. Látni, ahogy a hézagos szigetelés mentén beszivárog a szürkeség, oldalra fordítom a fejem, hogy szóljak, de már nem jön ki hang a torkomon, hallani, ahogy sercegve forognak a némafilm 24 képkockái.
Az egész ház megkövült, nem csoszognak a folyosókon, a csövek nem sziszegnek, a lift sem zakatol. Hatvanöt lakás van, és az ajtóik mögött visszafojtják a lélegzetüket. Csak az ablakrések sikítanak még mindig tehetetlenül.
Haragoznak, és csörög a halott nagypapád telefonja.
De azt mondják, hogy a csillagok is összeütköznek néha.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése