HEG-EMÓNIA

 Olyan vagyok, mint az erkély rozsdás korlátjára tekert fényfüzér pislákoló fénye.

× × ×

Külső és belső hegek - ahogy olvasom Szentesi Éva könyvét -, a sajátjaimra kellene gondolnom, el kellene merülnöm a saját látható és a nem vizuális spektrumon varrosodott sebeimben, Pink Floyd Fal filmje kellene, hogy eszembe jusson, ahogy Pink lázálomban szaggatja le magáról a kelttésztává vált gluténablakos bőrét, de nekem mégis egy hülye szófordulat jut eszembe: heg-emónia. 

Ahogy a játék cédék egymáson álltak a fehér tervezőasztal sarkán, amin már olyan rég nem rajzoltak, hogy ráköltözött a számítógép a súlyos gépházával és mélyre nyúló katódsugárcsöves monitorjával. Hogy mindenki magányát leküzdjem, olvasgattam az illatos Pom-Pom könyvek mellett sorakozó cédék gerincét, alulról fölfele. Mire a stóc tetejére értem, egy kis rés nyílt a világűrre, ott voltam a Hubble-teleszkóp végtelen végén; csak a kockásan megrajzolt hadihajók emlékeztettek rá, hogy fényesre kopott szőnyeg van a papucsom alatt.

Heg-e-mó-ni-a,

ismételgettem a játék cédé címét magamban, hangtalan formázva az ajkaimmal a mindig hűvös vásárhelyi ház nappalijában - ami tulajdonképpen maga is egy rés, csak a játékkal ellentétben nem a tér, hanem az idő szövetén, ahonnan egy 43 évvel ezelőtti, megkövesedett pillanatba nézünk bele; azóta csak a bútorok szürkébbek, a fotelok gödrei mélyebbek, de ugyanazok a könyvek és a csetreszek, csak a por változik rajtuk.

Még azokban a nyári kánikulákban, amikor a szelíd méhek és mohó darazsak a bőség zavarában repülnek a rózsabokrokról az édes barackokra, amiknek illatos leve könyékig csorog a harapás nyomán, onnan a cseresznye- és mandulafa rózsaszín szirmaira, hogy végül a szederindák közt találjanak pillanatnyi nyugalomra; amikor a hőség és a szárazság szaga végigégeti az orrot és a légcsövet; amikor a gyerekbicikli csengő hangjával érzed a saját arcodon is a suhanás langyos szellőjét, és azt a bátorságot és szabadságot, amit csak egy elengedett kormány tud megadni; azokban a melegekben és vakító lángossárga fényben is fájóan hűvös és sötét az az egy szoba. 

Aki már járt ott, az tudja, kimondatlanul is, hogy ha sokáig üldögélsz az egyik fotel örökké mélyülő gödrében, utána már nem mersz kimenni, mert mint Nicole Kidman gyerekei a Más világ c. filmben - tudod milyen szörnyen fájna a fény.

× × ×

A nyár utolsó napján, a hetek óta tartó szárazságban is kerülgetem a napszínű tócsákat a városligeti tó felé menet, ami az egyetlen hely a világon, ahol a fűzfák évszázadok óta tartó nyújtózkodása révén végre elérik a vizet, hajlékony ágaikkal simogatják a naracsszín halak sikamlós bőrét csüggedten, mert a vágyakozás a víz után édesebb volt, mint maga a vízbe érés.

Sétálás közben érzem, ahogy a nyári papucsom lassan hámozza le a bőrt a talpamról, de arcom meg sem rendül, hiszen a női test fájdalomtűrésének egyik dobogósa a női láb, amitől egyetemesen elvárható, hogy tűrje a szorító, nyúzó, hólyagnövesztő érzést is.

A Lizsénél leülök a tó mellé, felhúzom a lábaimat, jobban magamhoz szorítom őket, mint a táskámat, pedig őket kisebb eséllyel kapják fel és szaladnak el velük. Lopva figyelem a megbánástól lassan biciklizőket a tavon, mellettük Bartis Attilát olvasok az örök magányról. 

"- Mikor jössz haza?

- Talán holnap reggel. De hé, legalább addig azt csinálhatod, amihez kedved van.

- Én mindig azt csinálom, amihez kedvem van."

Úgy játszom azt, hogy özvegy vagyok, mint ahogy néha csukott szemmel járkálok, készülve a vakságra, talán ezért is szállok le gyakran az egyes villamosról az Ajtósin, csodálva a gyönyörű, szecessziós Vakok Intézetét, mert ha már oda fogok járni, nem fogom tudni, milyen szép is; 

vagy amiért megtanultam bal kézzel írni, fogat mosni, tampont felhelyezni; 

vagy ahogy a lábprotéziseket és a tolószékes figurákat figyeltem Tündérhegy felé sétálva a gesztenyefák alatt. Mindig siettem, de nem tudtam, hogy ezzel jót teszek-e, nem érzik-e felvágásnak az Országos Mozgásszervi Intézet előtt cigizgetve, hogy mit mutogatom nekik, hogy én még tudok ritmusosan, olyan nyúlánykan lépni, ahogy a fűzfavessző tud hajolni; ezért csak lopva mertem rájuk nézni, inkább bűntudóan lehajtottam a fejem és minden lépésnél mormoltam magamban, hogy úgy-saj-ná-lom.

Egyszer láttam egy nagy teherautót kihajtani az Intézet utcájából, illedelmesen megállva a sorompó előtt, a tartálya hátuljára ráragasztva az a narancssárga plakett elosztott számokkal, amit veszélyes hulladék szállításnál szoktak felrakni. Nem szokatlan a kórházaknál, hiszen minden emberrel érintkező anyag, emberből származó nedv veszélyes hulladék. 

De nekem mégis az jutott eszembe, hogy az a kocsi tele van levágott lábakkal, azokéval, akik kint cigiznek az intézet előtt a kijelölt helyen és nézik dühösen, ahogy elsietek előttük. Mégis mi lesz azokkal a részeinkkel, amiket levágnak rólunk, kivesznek belőlünk? Felébrednek rá éjszaka, mert érzik vajon, ahogy egy biztonságos helyen elégetik őket? A fantomfájdalom, a fantomérzés továbbra is összeköt minket velük? 

Ha érezném a kemence forróságát, akkor sem akarnék a vásárhelyi ház nappalijának hűvösében lenni. Talán mégsem ok nélkül jutott eszembe a láthatatlan hegekről.

Die berühmten Orden der Nacht

Ahogy a Honvéd soros kapcsolású műanyag székein ülve vártam, hogy megehessem a meggyes gyümölcsszeletemet, rájöttem, hogy a kórházi járólapok igazából absztrakt festmények: a világos és sötét négyzetek látszólagos rendszertelenségében egy máris elfeledett művész kósza szárnypróbálgatásai bontakoznak ki. Ő mindenkihez el akart érni, nem csak a műkedvelő réteghez, és milyen igaza van, mert ugyanúgy megcsodálja a folyosón hagyott, ágyhoz kötözött néni, aki időnként felkiált, hogy "Segítség!" és "Gyilkosok!", majd horkol tovább; ugyanúgy látja a mellettem ülő, saját vállalkozását éppen beindító kismama, aki még szülés közben is telefonálni fog; vagy a sáros arcú kamaszfiú, akit vezetőszáron kísér két Dua Lipát dudorászó rendőr. 

De találgatok tovább, mi van, ha igazából egy kódrendszer, csak a sürgősségi és a bőrgyógyászat járólapjait egymás mellé kell tenni. Vagy mi van, ha ez az adott kórház DNS-e, ujjlenyomata, Poirot bajsza? Talán a fél-indiai takarítósrácnak akartak ezzel kedveskedni, hogy tetszen neki,, kicsit szórakoztassa, ha már mindennap óránként ezt fogja látni? Vagy csak valaki sosem látott még ugróiskolát?

Mintha egy befizetett körutazáson lennék, elém lép egy mosolygós fültágítós mentős, hogy megyünk a következő kórházba, és lengeti a papírjaimat, mint az idegenvezetők a nemzeti színű esernyőt a buszról leszállva. "Várunk még egy nénit, őt később fogjuk kirakni." Amíg várakozunk a mentőautóban felbujtom a stewardesst - mert minden olyan, mint egy repülőgépen -, hogy nyitogassunk ki mindent és kezdjünk el discozni. Elkezdünk gombokat nyomogatni, míg végül kék fényben nem úszik mellettünk az oxigéncső, és végre nekiláthatunk az autó teljes felboncolásának, az összes fiók gyomrát feltárjuk, keressük a halál okát. Ő már tudja, de mégis úgy tesz a kedvemért, mintha először járna ezen a vidéken, készítünk térképet hozzá, és úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy X itt egészen mást jelöl. 

Az éjszakás nővér megdicséri az YSL vörös rúzsomat, miközben az orromba felnyúl a covid teszthez. Könnyes szemmel mondom, hogy igen, nagyon tartós, már két mentőt és egy kórházat is kibírt, szívesen kölcsönadom, mielőtt elkezdené az esti fürdetéseket.

Reggel újdonsült barátnőm megjegyzi, hogy az tűnt fel neki, hogy én milyen otthonosan mozgok itt. Az elmúlt 10 évben 8 kórházban töltöttem rövidebb-hosszabb időszakokat, valahol csak 1-2 napot, máshol heteket, hónapokat, ha szeretné, tudok tippeket adni. Nem sok dolog állandó az életben, de az "úszkáló répadarabos leves" köztük van és hogy van egy "kenőkés" segédápoló, akivel hajnalig tudok beszélgetni Agatha Christie-ről.

Ahogy öregszenek, mintha elfelejtenék önmagukat. Nem azért, mert leépülnének, hanem mert monokrómmá válnak. Azt mondta régen, hogy ha rágondol, még mindig meg tud borzongani, mint annak idején, és hogy ez a szerelem. Viszont ahogy öregszenek, egyre formátlanabbá válik a személyiségük, a bőrrel együtt talán megereszkedik a belső én is. A régi emlékek színkeveréséből lassan kikopnak a faktorok, először az R, aztán a G, és végül persze csak a B marad a maga beszűkült skáláján. 

Így manifesztálódnak azok a lehetőségek, amikről életünk során le kellett mondanunk? 

Egy faágon ülünk, csak azt látjuk, hogy mennyi felé ágazik tovább, előre csúszunk egy kisebb ágra, és tovább és tovább, míg végül azt érezzük, hogy az a kezdeti vastag törzs és égboltot megtartó ág igazából csak egy gallyacskát ad nekünk, ami könnyen törik. Gyerekek szokták a húslevesből kihalászott csirkeszegycsontot így törni és kívánságot mormolni. De elég nekünk ez az ágacska, hisz úgyis összetöpörödünk annyira, hogy könnyedén fel tud kapni a szél is. Elröpít egy fehér ágyra, ahol leltárba veszik az ingóságokat, míg le nem jár a két óra és azt fogják mesélni, hogy volt 21 pár zoknink, de egyiket sem használtuk. Gyógyszerosztás előtti lakógyűlés keretében megvitatjuk, vajon miért is kellett az a 21 pár zokni. Kinek kell 21 pár zokni, mikor a lába már hetek óta nem érte a földet? 

Talán csak, ahogy az igazi műértők a fehér kesztyűjükben, ő sem akarta, hogy - ha mégis úgy alakulna - az absztrakt járólapoknak ne tudja megadni a kellő tiszteletet. 

SZEPTEMBERTELEN

 Az út túloldaláról látom magamat, ahogy éppen hozzám igyekszem mosolyogva, - "röpködve", ahogy mondanák. 

Sosem voltam légies, még 42 kilósan is úgy éreztem, minden lépésem hegyek gyomrában visszhangzik, valahol egy tibeti faluban ehhez igazítják az aratás idejét; és ha már nem folytatok váltakozó mozgást, a testem minden anyagon át süllyedni kezd, a hasüregem higannyal teli, a csontjaim nehézfém ötvözetek. 

De most még lebegek, látom, ahogy az autó szikrázik az árnyas allé levelei között átszökő napsugárban. Azelőtt hallom a borzalmas reccsenést, mielőtt az ütközés bekövetkezne, ugyanolyan gyomorforgató hang, mint ami a havas erdőben fogadja a kirándulókat: ahogy önmagukba roskadnak a fák, ahogy Sophie választását játszanak a legkedvesebb ágaikkal, a kérgeikkel együtt roppan meg a csönd is. Öklendezem már attól a gondolattól is, hogy talán meg sem történik, ha nem hallja senki sem.

Így töredezik, recseg-ropog, zuhan saját odvába a combcsontom; ha lecipzároznánk a bőrömet és bekukkantanánk a kis nyíláson, szilánkok hevernének mindenütt - talán gyerekek fociztak az összetört ablak alatt. 

Porrá őrölni.

Van olyan, hogy csontpor?

Van olyan erős ütés, amitől rögtön porrá válik az ember?

A friss hó ropog így, a kemény cukorka a tejfogak alatt. 
Egyszer megpróbáltál leszokni a dohányzásról, helyette csak keménycukorkákat ropogtattál. Akkor is nevettél szélesen, ha nem is görbült fel mindig a szemed sarka. Majd azt mondtad, hogy abba kellett hagynod a keménycukorka rágást, mert tönkrementek a fogaid, ezért visszaszoktál a dohányzásra... amitől tönkrementek a fogaid. Azt hiszem, hogy az ilyen szerelem nem sokszor adatik meg az életben.

Fékcsikorgás - köröm a táblán.

Az autó úgy néz ki, mintha sivatagi viharból gurulna újra elő. Nézem azt a helyet, ahol az előbb még mosolyogtam, integettem, talán még táncoltam, szökkeltem is. 

Én is csillogom már az árnyas allé levelei között átszökő napsugárban.

Lágy őszi szellő.

Függöny le.

OLVADT MÁLNA ÍZŰ ALKONY

A bezártság uralta munkaidőn túli percek egy ékszerteknős nyugalmával és lassúságával telnek.

Talán most ebédeltünk először együtt a konyhában; az asztal közepén ülő agyagpárologtató öblös hasában égő mécses melegíti a fahéjolajjal átitatott köveket. Megjegyzed, hogy a saláta milyen jól mutat barna dolgok - ropogós halrudak és pirult sült krumpli - mellett.

Lábbal az ajtó felé heveredtünk le a konyhai rekamié fehéren izzó pamuttakarójára; a bukóra nyitott ablakon túl a viharokat kísérő szelek előőrse fújta az ég felé a szoknyákat. Az arcodra eső napsugarakat előszűrte a cigarettaparázstól lyukas, földig érő nejlonfüggöny, a libbenések árnyéktáncát figyeltem a falon és a remegő szemhéjaidon.
Mi igazából nem is egy konyhában fekszünk, az ablakon túli kék ég igazából határtalan víztömeg; a hangok is tompán, fodrozódva érnek el hozzánk. A bajuszodon apró légbuborékok ülnek, a súlyos ágytakaró szétterül és sikló módjára tekeredik körénk, óvó, nehéz zubbony ez.

Tudom, hogy mindez csak akkor szűnne meg, ha egy kisgyerek végighúzna egy (varázs)botot a rozsdás kerítések fokjain. De senki nem gondol erre az óriás xilofonra, nincsenek már hangvillaként zengő háztömbök. Lustán sodródunk bele egy tavaszi hűvös áramlatba.

Fölém hajolva mosolyogsz.
Fekete ribizlilét töltesz egy vörösboros pohárba, mesélsz az élénk, gyümölcsös illatáról, a mély színéről, amit csak az ért meg, aki fogott már a tenyerébe ragacsos és hideg, apró kagylókkal pöttyözött friss ében földet; kiemeled az üdítően fanyarkás utóízt és ajánlasz hozzá sajtot nekem. Milyen szerencse, pont van belőle egy darabka a hűtőben, 8 hónapig érlelet La Gruyère, hagyjuk őket szellőzni egy kicsit a köralakú fadeszkán. A függöny közben továbbra is az ég vizében úszik.

Randevú a fagylaltozó előtt, ahol akkora gombócokat adnak, hogy meg sem lehet belőle kettőt enni. Kiszámolod az aprót - mindig készülsz arra, hátha kérnék mégis egy plusz gombóccal. Gondoltban bált szervezek a Stefánia Palotába, mert ott még megvan a hintó bejáró, a szoborparkot éjjel repceolaj-lámpások borítanák halvány derengésbe, a pagoda oszlopai között szentjánosbogarak zümmögnének.

Meg kell metszeni Friedrichet, az areca pálmát és az elfásodó bazsalikomot. Apró leveleket dörzsölsz a lábosba és a gőz fölött átnyúló, fűszertől illatos kezeid közé veszed az arcomat. Ha jók leszünk, akkor felolvasol nekem a csónakázó tó egyik rejtett kis domboldalán, a pitypang fehér fűben. Ilyen sekély a víz vagy minden kutya tud a vízen járni? Csodás jelenések, semmibe vezető hidak, korgó gyomrokként üresen tátongó éttermek étlapját nézzük és jól is laktunk tányérhússal, szarvasgerinccel, ricottás raviolival és szarvasgombás linguinivel.

Teafaolajjal öblített nehéz ruhák száradnak a bakeltilemezekhez közel; te azt mondod, hogy van még egy kis dolgod, kinyitod a nappali ablak-ajtaját, rátoppantasz a kilépőre és prizmaszín szappanbuborékokkal árasztod el a kerületet, sőt, bújocskázzanak a dunai hidak lábai között is.

A karjaink, akár az acapella együttesek, keresik a boltíveket, egyet a nyaknál, egyet deréktájt. Meggylekvárral töltött gesztenyerudak, gőzölgő cickafark és mentatea, tajtékfelhők és szomorúfűz árnyékában szunyókálás, és a választ sem váró kérdés, amin még mindig zavartan nevetünk: "Mit fogsz most csinálni?"

6 NÉGYZETMÉTER TÉRISZONY

Nektek már 29 éve megy, ami nekem még el sem kezdődött, talán sosem fog.
Már csak megszokásból nézek szét nyakmagassában, ha erre fordulna egy szem, tovább is siklana.
Már csak azt sajnálom, hogy megint szót pazarlok erre.

×   ×   ×

Az vajon hallgatózásnak számít, ha figyelem a jelelő embereket?
Leszállnak az Oktogonon, én még kicsit jegelem ezt a felszínre-törés-levegőért-kapkodós-bkvból-újraszületős dolgot, mert olyan gyorsan tárulnak és csattannak vissza a sárga metró ajtajai, hogy csak a lábamat volt időm kidugni, majd rögtön vissza is rántani. A rajzfilmes cápák is kedvesebbek.

Az az évszak jön, mikor hamarabb látom meg a színeket, mint a formákat, amibe beleömlenek.
Beléptem az egyik pesti fekete lyukba, amik szanaszét hevernek az utcákon - elindulsz a Posta Járműtelep felé és 10 perc múlva már a Westend fölött kóborolsz kifűzödött cipővel. A rozsdás, zöld kerítéses házainknál ugrottam ki a gödörből. Vajon miért csak fehér, zöld és barna színű kerítéseket festenek? A lila és azúr sugarak semerre sem hullámoznak.
Előredőltem, hogy ne kelljen a lépéseimre figyelnem, a lendület engem is OCD kímélő örökmozgóvá tett.
Egymásba kapaszkodó sziluettpár jött velem szembe láthatatlan gólyalábakon és kerektalpú cipőkön imbolyogva. A részegség még bökdöste, csiklandozta az oldalukat, hátha végre valami kedvére való attrakció sikeredne így szerda éjjel.

A fehér falak közt gubbasztó bazsalikom szárain egyre fut felfelé a megmásíthatatlan belefásodottság. Lót felesége megértene titeket. Már nem csak a lélek összeporcosodásától fuldokoltok.

Ütemesen mozgattam inkább a serpenyőt ---
Felemel, beleönt, köröz, letesz, vár, koppant, feldob, letesz, kiborít.
A tészta úgy hólyagosodott, mint a bőr egy Rukkel-tó menti napozás közben. Van két egyforma mintázatú palacsinta vagy ezek is olyan egyediek, mint a tehenek foltjai, mint az ujjlenyomat?
Szeretném, ha valaki bebizonyítaná, hogy a palacsintákkal is közeli rokonságban állunk és az egyedfejlődésünk eddig tisztázatlan részeinek kulcsfigurái.

Mostanában csak viceházmester almafröccsöt iszom, mert megbizonyosodom az illúzióról.
"Minden jó?"
"Minden jó."
A zöld szőnyegen egy körberágott, megszáradt zsemlének álcázott falevél feküdt mozdulatlanul. Őt nem rendítették meg a ventilátorok vad igyekezetei, akik New Orleans-i viharokról álmodnak, őt nem tudták mégsem a szerepéből kizökkenteni.
Lesz mit gyakorolnom hétfőn.

MANKÁNAK

Néhány bagzó macskát kivéve kezdenek csöndessé válni a napok, már nem tombol lobogó-vízbe-szaggatott-galuska-hangú vihar a Puskás körül - mit nekünk város centrum, ha lehetünk epicentrum!
Illatos reggelek és lomhán pislogó délutánok követik egymást, miközben azzal a cirkuszi mutatvánnyal szórakoztatom a járókelőket, hogy megjósolom, mikor lesz zöld a lámpa. Ha szuperhősnő lennék, Zöld Lámpásnak hívnám magam (öklök a derékon), de elvileg azt már pár évtizede lefoglalták...
Átkel-nő?
Erre még visszatérünk...

×     ×     ×

A Budapest-Veszprém vonalat tettem meg már n+1-edik alkalommal, hogy pénteken nővérkémet és az ex-vőlegényét összeadjuk sógorkával (sajnos elfogyott az I. világháborús ruha, köszi Joey...), mikor elnémult a Spotify válogatás és olyan hirtelen beborult az ég, mintha egy bálna hasát látnám innen lentről, levegőért kapkodva a tengerfenék árkait átszelő vonatkupéban.

Szóval, megint itt tartunk...?
Mint egy migrén előtti aura?

Ha már a hideg sóban úszom, legalább korallzátony legyen --- koncentrálok.
Nem, nem, nem, lenézek, a tűzhely mellett állok és figyelem a lábost, melyben úgy fő a rizs, ahogy csak egy gyomor tud háborogni, és szeretném elfelejteni, szeretném, ha letelne már az a 14-16 perc, mert izzad a tenyerem és rágom a nyelvem.

Megtöröm a borostyánba ragadt légy-szerű dermedtségem. A vonaton ülök és a Nap lefelé vágyik.
A szántóföldek apró csapásait nézem, mintha Déméter Nokia Snake játékának toplistás pályáiból rendeztek volna kiállítást - értem én, hogy nem fair a villanypózna, de azért még van hova fejlődni.

31 fok lüktet odakint és én betakarom a rianásnak indult gondolatokat.

TEVESZÍNŰ RAGYOGÁS A BATIKOLT CSÜGGEDÉS ELLEN

Olyat játszottunk, hogy te sűrű, áthatolhatatlan ködben hagysz, miközben egy tejüveges ablakon keresztül figyelsz --- csak soha ne cseréljünk.
Talán már játszottad mással és te tudod, hogy mit tettél volna?

Talán futottál volna előre a semmibe, mert fuldokolsz a bizonytalanságtól és mint akkor, azon a  körvonal nélküli balatoni hajózáson, megalkudnál egy formáért, egy sziluettért, egy simára fűrészelt tölgyfarönkért, amitől tudod, hogy nem vagy egyedül ebben az elszürkehályogosodott térben?
De mégis... Mit gondolsz, nem lenne még borzasztóbb találkozni valakivel?

Szarvas egy főút mellett.
Csak loholsz előre, nem kiáltasz.
Csak keresed, de nem hívod.

Próbálod ráképzelni a színeket a felskiccelt emlékre, de azonnal le is folynak, hogy gilisztaként a földbe ássák magukat és csak akkor hajtsanak ki, ha már elmúlt a veszély.

Súlyukat vesztett loknik egy égig érő napraforgómezőn egy olyan nyári délutánon, mikor már túl vagy a nehéz, barackízű delelőn és elálmosodik a döngicsélés. A felborult limonádétól ragacsos könyöködet lemossa a barkapuha tavaszi zápor; a képet kimerevíti színvak, hangtalanul surranó tél; végül nyugodtan, egyenes derékkal állsz a felföld derékig növő fűszálai között, melyek a heves, őszi szélnek hullámoznak és te ott élsz, ahol már csak a szúrós, az időjárástól magukat függetlenített bokrok remegnek.

És te arra nézel, amerre a lázpiros arcú eget sejted.