Olyan vagyok, mint az erkély rozsdás korlátjára tekert fényfüzér pislákoló fénye.
× × ×
Külső és belső hegek - ahogy olvasom Szentesi Éva könyvét -, a sajátjaimra kellene gondolnom, el kellene merülnöm a saját látható és a nem vizuális spektrumon varrosodott sebeimben, Pink Floyd Fal filmje kellene, hogy eszembe jusson, ahogy Pink lázálomban szaggatja le magáról a kelttésztává vált gluténablakos bőrét, de nekem mégis egy hülye szófordulat jut eszembe: heg-emónia.
Ahogy a játék cédék egymáson álltak a fehér tervezőasztal sarkán, amin már olyan rég nem rajzoltak, hogy ráköltözött a számítógép a súlyos gépházával és mélyre nyúló katódsugárcsöves monitorjával. Hogy mindenki magányát leküzdjem, olvasgattam az illatos Pom-Pom könyvek mellett sorakozó cédék gerincét, alulról fölfele. Mire a stóc tetejére értem, egy kis rés nyílt a világűrre, ott voltam a Hubble-teleszkóp végtelen végén; csak a kockásan megrajzolt hadihajók emlékeztettek rá, hogy fényesre kopott szőnyeg van a papucsom alatt.
Heg-e-mó-ni-a,
ismételgettem a játék cédé címét magamban, hangtalan formázva az ajkaimmal a mindig hűvös vásárhelyi ház nappalijában - ami tulajdonképpen maga is egy rés, csak a játékkal ellentétben nem a tér, hanem az idő szövetén, ahonnan egy 43 évvel ezelőtti, megkövesedett pillanatba nézünk bele; azóta csak a bútorok szürkébbek, a fotelok gödrei mélyebbek, de ugyanazok a könyvek és a csetreszek, csak a por változik rajtuk.
Még azokban a nyári kánikulákban, amikor a szelíd méhek és mohó darazsak a bőség zavarában repülnek a rózsabokrokról az édes barackokra, amiknek illatos leve könyékig csorog a harapás nyomán, onnan a cseresznye- és mandulafa rózsaszín szirmaira, hogy végül a szederindák közt találjanak pillanatnyi nyugalomra; amikor a hőség és a szárazság szaga végigégeti az orrot és a légcsövet; amikor a gyerekbicikli csengő hangjával érzed a saját arcodon is a suhanás langyos szellőjét, és azt a bátorságot és szabadságot, amit csak egy elengedett kormány tud megadni; azokban a melegekben és vakító lángossárga fényben is fájóan hűvös és sötét az az egy szoba.
Aki már járt ott, az tudja, kimondatlanul is, hogy ha sokáig üldögélsz az egyik fotel örökké mélyülő gödrében, utána már nem mersz kimenni, mert mint Nicole Kidman gyerekei a Más világ c. filmben - tudod milyen szörnyen fájna a fény.
× × ×
A nyár utolsó napján, a hetek óta tartó szárazságban is kerülgetem a napszínű tócsákat a városligeti tó felé menet, ami az egyetlen hely a világon, ahol a fűzfák évszázadok óta tartó nyújtózkodása révén végre elérik a vizet, hajlékony ágaikkal simogatják a naracsszín halak sikamlós bőrét csüggedten, mert a vágyakozás a víz után édesebb volt, mint maga a vízbe érés.
Sétálás közben érzem, ahogy a nyári papucsom lassan hámozza le a bőrt a talpamról, de arcom meg sem rendül, hiszen a női test fájdalomtűrésének egyik dobogósa a női láb, amitől egyetemesen elvárható, hogy tűrje a szorító, nyúzó, hólyagnövesztő érzést is.
A Lizsénél leülök a tó mellé, felhúzom a lábaimat, jobban magamhoz szorítom őket, mint a táskámat, pedig őket kisebb eséllyel kapják fel és szaladnak el velük. Lopva figyelem a megbánástól lassan biciklizőket a tavon, mellettük Bartis Attilát olvasok az örök magányról.
"- Mikor jössz haza?
- Talán holnap reggel. De hé, legalább addig azt csinálhatod, amihez kedved van.
- Én mindig azt csinálom, amihez kedvem van."
Úgy játszom azt, hogy özvegy vagyok, mint ahogy néha csukott szemmel járkálok, készülve a vakságra, talán ezért is szállok le gyakran az egyes villamosról az Ajtósin, csodálva a gyönyörű, szecessziós Vakok Intézetét, mert ha már oda fogok járni, nem fogom tudni, milyen szép is;
vagy amiért megtanultam bal kézzel írni, fogat mosni, tampont felhelyezni;
vagy ahogy a lábprotéziseket és a tolószékes figurákat figyeltem Tündérhegy felé sétálva a gesztenyefák alatt. Mindig siettem, de nem tudtam, hogy ezzel jót teszek-e, nem érzik-e felvágásnak az Országos Mozgásszervi Intézet előtt cigizgetve, hogy mit mutogatom nekik, hogy én még tudok ritmusosan, olyan nyúlánykan lépni, ahogy a fűzfavessző tud hajolni; ezért csak lopva mertem rájuk nézni, inkább bűntudóan lehajtottam a fejem és minden lépésnél mormoltam magamban, hogy úgy-saj-ná-lom.
Egyszer láttam egy nagy teherautót kihajtani az Intézet utcájából, illedelmesen megállva a sorompó előtt, a tartálya hátuljára ráragasztva az a narancssárga plakett elosztott számokkal, amit veszélyes hulladék szállításnál szoktak felrakni. Nem szokatlan a kórházaknál, hiszen minden emberrel érintkező anyag, emberből származó nedv veszélyes hulladék.
De nekem mégis az jutott eszembe, hogy az a kocsi tele van levágott lábakkal, azokéval, akik kint cigiznek az intézet előtt a kijelölt helyen és nézik dühösen, ahogy elsietek előttük. Mégis mi lesz azokkal a részeinkkel, amiket levágnak rólunk, kivesznek belőlünk? Felébrednek rá éjszaka, mert érzik vajon, ahogy egy biztonságos helyen elégetik őket? A fantomfájdalom, a fantomérzés továbbra is összeköt minket velük?
Ha érezném a kemence forróságát, akkor sem akarnék a vásárhelyi ház nappalijának hűvösében lenni. Talán mégsem ok nélkül jutott eszembe a láthatatlan hegekről.