A MÁSOLAT MÁSOLATÁNAK MÁSOLATA

olyan ez, mint amikor kiskorodban elhatároztad, hogy világgá mész, aztán letottyantál a garázssor végénél, ahol kezdődik az a két négyzetméternyi fás terület, "a vaderdő", de meg tudtad állni, hogy ne pislogj hátra. szórakozottan kapargattad a térdeden a sebeket, látszólag valami nagyon mély, korodat meghaladó dolgon gondolkoztál, pedig igazából hallgattad a mögötted focizó gyerekek kiabálását, és élvezted, ahogy az elsuhanó autók huzata az arcodba sodorja a hajad.
talán már akkor is úgy tűnt neked, hogy messze nyúló gyökeret eresztettél, melyen keresztül eljutott hozzád a világ érverése.
talán már akkor is távoli idegvégződések csiklandozásaként érezted a folyók áramlását, a láthatatlan dombok hullámzását, és a messzi, egy helyben álló esőfelhők kavargását.
de fel kellett kelned, vissza kellett menned, mert lassan a nap vörös gömbje összevérezte az összebújó bárányfelhőket. te persze azon mesterkedtél mindig, hogy meglesd majd a hajnalt: a kék órát, amikor az éjszakai állatok elalszanak, elhal a tücskök kis éji zenéje is, viszont a madarak még nem ébredtek fel, nem szakadtak ki a begyekből a reggel első dallamai. talán még a kék órán belül is van egy pillanat, amikor a csodák történnek: libeg a fény, és a teremtett világ visszatartja a lélegzetét.
de most még futni, szaladni kell, vissza, haza, mielőtt az ég teljesen lesüppedne, bele az árnyékba, tovább hízlalva a sötét sávot, amely a fénytől elválaszt bennünket.
állig betakaróztál, jó éjt-csókok égtek a homlokodon, miközben a másik ágyon fekvő szuszogásán át figyelted a süket mennydörgést, és a szemedben nyárias nevetés bujkált, hiszen tudtad, hogy a következő sugarak már máshol fognak érni.
mert utazó vagy, aki tudja, mennyire őrzik a helyszínek a maguk azonosságát;
csak a ti szívetek kezd málladozni: előbb vagy utóbb.

ALKONYATI FÜRTÖK

július 18-a van
ami azt jelenti, hogy egy évet öregedtem
ami azt jelenti, hogy az "és hány éves is vagy te úgy mégis?" kérdésre már nem úgy kezdem a választ, hogy "tizen...", hanem "huszon.."
vagyis pontosítva csak annyit, hogy húsz

mindig azt képzeltem, hogy aki húsz fölött van, ő már lassan elkezd őszülni, és tud olyanokat, mint inkasszó vagy interveniálás, akihez bármikor lehet fordulni, ha a 100 forintos limonádés standot franchise-zá akarnánk átformálni, szóval ami elméletileg a felnőttséghez és a korlátlan tudáshoz hozzátartozik

ehelyett éjfélkor kovászos uborkát ettem, hozzá áfonyás cidert szürcsöltem, és próbáltam nem magzatpózban ringatózni, pedig még máig úgy élnek a képzeletemben a mérlegképes könyvelők, mint a 15. századi térképkészítők

a baglyos szalvéták és zsebkendők, a doboláshoz való gyakorló gumilap és a "rétestorta" kezdett mindent elfújni, mintha már régóta homok rejtett volna el egy csapóajtót, de természetesen eszembe jut ellen burstyn rekviemje, ahogy az álmáról, vagy pont hogy "álmatlanságáról" beszél

magamon kívülre helyeztem a boldogságomat, de mielőtt a magáénak tudhatná valaki, messzire dobnám
mondjuk az éjszakai balaton jeges, fekete vizébe, amire a parti városok dobják a fényszerpentineket
inkább hálás vagyok, azt hiszem
hát mosolyogjunk, és ünnepeljünk! (vagymi)

DAISY

 

OGFÁK HŰVÖSÉBEN

talán az új, narancssárga sötétítő függöny sóhajaira ébredtem fel, ahogy szétfolytak a falakon, olyan vörösen, amilyenné a kezem válik, ha a napfény felé tartva a sugarakat megszűrik a véredényeim. hirtelen egy alagsori előhívó szobában ébredtem, és valaki épp figyeli, csipesszel a kezében, ahogy a folyadékba mártva megrajzolja magát ez a kimerevített pillanat:

...ezen a képen pedig a 19 éves 11 hónapos 16 napos Esztert láthatjátok, ahogy protestál a mutatók kérlelhetetlen körforgása ellen, valamint azt sem veszi tudomásul, hogy hiába bugyolálja be magát a tavirózsás paplanjába, végül egyszer őt is utolérik...

hazatérőket várunk, de csak fehér kavicsokkal gyűjtjük szakadásig a zsebeinket, váltják egymást a kezekbe simuló idegen tenyerek és kacska ujjak; csak a por ne szállna már annyira, először a tüdőnk feketedik meg, majd a bőr, amelyben élünk; átadja magát az újhold szárnysötétjének.
de nem csak az iszonyat roppantja szét egyedüli túlélőként a meszes héját, hiszen valami, ott, a monokrom végtelenségben remeg és nyüszít a küszöbön. szerencse, hogy nem látja senki, mit kentek a falakra, mi lapul a fotel mögött, minek a csontja ropog a padlón, mert kinyílik egy rés, és ő besurran rajta. a visszhangzó csendet pedig kettőt pattintva kulcsra zárjuk.

"ami jön, fogadjátok; ami megy, engedjétek"
hazatérőket várunk;
fák közül hajókürt --