BARNA RAGACSOS CSÖND

az északi szél hátán utazunk, vörös köpenyeink a hódítók zászlaiként lengenek diadalmasan a sarkaink mögött. nem maradunk seholsem sokáig, éppencsak addig, hogy szoknyákat fújjunk fel a gerinceken, beinvitáljuk magunkat az otthonokba, tárva hagyjuk a festett üvegablakokat, és megrecsegtetjük a merev törzseket. deszkaréseken át leselkedünk, majd búcsúzóul nevetve szétszórjuk az összesöpört kupacokat. nem hagyunk magunk után semmit, csak a csendes mozdulatlanságot. szükségtelen már félnetek a láthatatlan erőinktől.

egy tenyérbe elférnek a koszorúk, az örökmécsesek pedig vigyáznak a poraira.
hol járhatsz most? pontosan három éve bolyongasz, és nem értem az üzeneteidet, túlságosan távol vagy már tőlem.

úgy érzem, már mindent megkaptam, egyedül a te áldásod hiányzik a vitrinből. ezt a kötést nem lehet egyszerűen feloldani, legfeljebb savban, de így is elég pőrén állok mindenki előtt, a csontjaimat már igazán nem láthatjátok.
veled együtt fogy a hold, és olyan sötét van, hogy a fekete ég ragyog.
már a tegnap holnapját éljük, de csak az jár a fejemben, hogy vajon kit viszel táncolni?
nem engedsz el, pedig nem is fogsz.
hinni akarok a függetlenségemben, de csak egy üres piskóta vagyok. hiányzik a lekvárréteg, a puding gyümölccsel, a széleken lecsorgó étbevonó.
kérek egy randevút a véletlentől, hogy a jobb oldaladon soha meg ne szűnhessen a kopogásom.

(ez nem a valóság, abban a túlpörgött szabó balázs ugrándozik és mutogat a színpadon)

DANNY IS NOT HERE

igen, igen, felolvadtak a földek, kinyíltak az érzékek, mert a színek olyanok lettek megint, mintha egy kisgyerek játszana a képszerkesztővel, és amit csak lehetett, maxra tolt, főleg a kontrasztot. most már nem a napsütésért kell elmenni barcelonába.
ha nem vigyáz az ember, könnyen azon kapja magát, hogy egy kisbuszban ül egy erősen raccsoló sofőrrel, húsvét van, 10 fok, esik a hó, akár a cseresznyefavirág, és úton vagytok, hogy egy finn tánccsoportnak szerezzetek gyorsan egy nagybőgőt.
de az is lehet, hogy egy kék-fehér szobában találod magad, amint A4-es lapokon ácsorogsz, majd a kezedbe nyomnak egy kaleidoszkópot. közben persze a radiátor alatt ott horkol egy nálad nagyobb, beteges, fogatlan kutya, akit gesztenyének hívnak. "nehéz élete volt". igen, tudod, amint belenézel a szemébe, és megdöbbenve tapasztalod, hogy egy állatnak így megtörhet a lelke. mint egy háborút megélt katona, aki hiába ért haza, hiába szereti a családja, a borzalmakat nem tudja elfelejteni. azok ott maradnak, és eltüntethetetlen nyomot hagynak akár a vörösbor foltja a párnán, hiába is fordítja meg az ember. a lépcsőn lefelé menet megsimogattam a kezem után nyúló fikuszokat, miközben gesztenye készségesen, jó házieb módjára elkísért minket a kovácsoltvas kapuig.
ezzel a képpel fordultunk meg, hogy úton hazafelé a másik oldalon is megnézzük a tájat. egymásba fonódtak a dombok, és mezsgye nélküli erdők nőttek rajtuk. a sűrűn nőtt fák buja lombjával egy nyírásra váró birkát idéztek. szinte hallottam a giccses tájfestők kéjes sikolyait.
mintha a világban minden atom megtalálta volna a helyét.
csak én ültem a közepében, siváran.
illetve nem, mert láttam robert redfordot egy elhagyatott buszmegállóban várakozni, éppen a földön lévő kosárkájában matatott, ám ahogy felállt, egy nem túl igényes nővé változott.
eljött az a pillanat, amikor túl messze kerültünk afrikától, a viasz önkényesen elterpeszkedett az abroszon, és már csak sztálin tehenei menthetnek meg minket.

HBD, JÓZSEF ATTILA!

A földön semmi nem örök…
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.

Eloszlik a Gond barna teste,
(A zsíros földbe rothadunk)
S ki egykor óhajunkat leste

– Ó, puszta szív, borus agyunk! –
Már könnyező szem, búcsut intett.
Mi mindent, mindent elhagyunk

És minden, minden elhagy minket,
A szó, kisértés, dölyf s a vér
És visszasírjuk könnyeinket,

Mely már az Óceánba ér.
És csak hiába, nem jő vissza,
De jön helyette téli Dér,

Ki sóhajunkat is fölissza.
Már aztán csendesek vagyunk –
A téli álom dermedt, tiszta,

De senkit nem csókolhatunk.
Virágot hullat el a bodza
S majd egy csomóba rothadunk.

S rég hallgat a hős méla kobza.
A vágyam még ma dübörög
És holnap vesztemet okozza.

A földön semmi nem örök:
A hernyó hull és a madár is
S az évszázad föl nem hörög.

AVAGY IDÉN SEM LESZEK MÁR EGYETEMISTA

olyan ez, mint amikor a születésnapokon (kizárólagosan) martinivel koccintunk arra, hogy egy évvel közelebb kerültünk a halálhoz; elvégre mi ilyen vidám népek vagyunk, akiknek a fő attribútuma a pozitív gondolkodás. mintha pandora szelencéjéből rebbentünk volna elő, hogy rothadást hozzunk mindenre és mindenkire, akivel összeér az árnyékunk. úgy tűnik, hogy ez alól mi sem vagyunk kivételek.

ünnepeljük a körforgást; habfürdőzünk az ablakon át becsorgó holdpászmában. a fáradtság, ami eddig fényes ólomként keringett fekete ereinkben, hirtelen éterré változik, és testtelenül lebegünk, remegünk a rögtönzött boszorkányszombattól. árnyalakunk majd' szétfeszül a várakozástól, szinte sírva könyörgünk a katarzisért; ó, csak legyen már vége, hogy soha el ne múlhassunk. a konyhaszekrény résein át tekergőzik a rozmaring illata, hogy egymásba fonódjanak a párnába rejtett levendulával. a bőrünk nyúlóssá válik, ahogy az ujjbegyek hozzáérnek; az idő sikamlóssá válik.
végül a hajnali vonatfütty, mint a kakasszó megöli a víziót.
talán nem is volt más, mint egy viszkető pont.
mint egy felületi elszíneződés.