AFARIN SAJEDI

HBD, RS!!

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

KÖRHETETLEN

persze, persze, ha tizenkilenc éves az ember, még nem kell pontosan tudnia, hogy mikor mit fog és akar csinálni, de azért mégsem kéne szerpentinen járni, ahol mögötted és előtted nincs más, csak kanyar, ami a semmiből jön és a semmibe tart.
talán túl dramatikusan fogom fel a helyzetet, hiszen nem baj, ha nem leszek olyan, mint "a mindenki", a kérdés inkább az, hogy eljön-e az a pillanat, amikor a széknek nem csak a felét foglalom el, vagy amikor már nem leszek negyvenhét kiló szerencsétlenség.
nem papírokat akarok fogni a kezemben, vagy "a mindenki" által elismert sikereket, hanem elérni, hogy dadogás nélkül ki tudjam mondani a nevemet, kézremegés nélkül írni egy szignót. és főleg tudni, hogy amit csináltam, azt senki más nem tudta volna jobban.
a tigrisek sem dobják le a csíkjaikat, talán továbbra is az a lány leszek, aki mindig csak jegyzetet kér, és csak megtűrik maguk a mellett a többiek. aki ezt tudja, mert elkapja az undorodó pillantásukat, amikor úgy húzzák fel az orrukat, mintha valami rothadót szagolnának, majd gyorsan elfordítják a fejüket, többet nem is foglalkozva velem. tudjuk, hogy is megy ez. kimondatlan megállapodást kötünk, én beülök a padsor szélére, az ajtó mellé, és számolom a világos ablakon betörő fotonokat.
figyelem, ahogy a barna hajszálakat vörösre festik, körbetáncolják a termet, majd megállnak pihenni a simára gyalult, csillogó asztallapokon. hallom, ahogy a falak a lemálló vakolatdarabkákon keresztül beszélgetnek egymással, és ezek a hangok mennyivel kellemesebbek, mint a teremben lüktető ricsaj. belebambulok a ruhák bolyhosodó szövetrostjaiba, vagy a kicsit elkenődött rúzsokba, ki nem szedett bajuszszálakba, kezdődő izzadságfoltokba, ki nem töltött melltartó kosarakba, amitől valami jóleső melegség jár át, hogy látom, más is küzdi magát a tökéletesedés útján felfelé, és én ezt mind látom, és tudom, de mégsem szólok semmit. megőrzöm a titkaikat. és ha szóba hozzák, csak felhúzom csodálkozva a szemöldökömet, hogy valóban?
nem is vettem észre.
ki gondolta volna.

NAGYELŐADÓBAN ÜLTEM

be vagyok iratkozva, habár egy ideig iskolaigazolásos papírért álltam sorba a mosdó helyett.
"itt van a borítékotok, és amíg nem kerültök sorra, addig ragasszátok fel ide az igazolványképeteket". eloroztam egy stift ragasztót az asztalról, és éppen elkezdtem nézelődni teljesen világtalanul egy szabad hely felé, ahol munkámat bevégezhetem, amikor az egyik hökös képviselő szinte a vállaimnál megrázva tudatta velem, hogy lett egy szabad asztal. ott védekezésnek helye nem volt. "de még nem ragasztottam fel a..." kezdtem volna a monológomnak. "nem baj" válaszolta. kirántotta a kezemből a ragasztót, és egy kedves mozdulattal odalökött a székhez. ahol kiderült, hogy a fele papírokat nem töltöttem ki, vagy bénán.
és a leganyátlanabb, gyámoltalanabb és szerencsétlenebb gólya díját kapjaaa
de legalább van már kulcsom.

ÖREGEM #4

Nesztelenül belibegtem a szobalakásba.
- Csókolom, néni! Hogy tetszik ma lenni?
A megszólított szinte az egész ágyat beborította, amely segélykérően nyikordult minden mozdulatánál. Mellette az erkélyajtó hiába volt koppanásig kitárva, így sem tudta kiszippantani a szobából a kesernyés öreg- és betegségszagot. Igyekeztem a belégzések számát nullára redukálni, de amikor már azt éreztem, hogy a szívdobogásaim száma is egyenesen arányosan csökken vele, valamint az arcom kezd szederlila színt ölteni, kénytelen voltam segítségül hívni a kezemre és az orrom alá kent vietnámi balzsam mentolos illatát, aminek viszont nem volt 10 percnél hosszabb az élet - vagy inkább illat - tartama.
Mellé húztam egy széket, és kedvesen rámosolyogtam a nénire, aki továbbra is küzdött a válasszal. Ezt onnan láttam, hogy a szokásosnál is jobban kidülledt a szeme, amiket pislogás nélkül függesztett rám; remegő kezeivel kereste az ágy korlátját, hogy fél centivel feljebb tudja küzdeni magát; rángó ajkai pedig próbálták formálni a szavakat, nehezítve azzal, hogy a kiáramló levegő útjába már csak egy fog állt.
- En jól vagyok, koszonom - kezdte érthetetlen, nazális hangon. - A szobatá'sam halt meg ket napja.
- Ó, hát ez borzasztó - mondtam, és hátrafordultam, hogy megnézzem a falhoz állított második ágyat, amelyben nem olyan régen még egy csontvázzá aszott lény feküdt. Scelrosis multiplex.
- Nem volt hosszú. Sohhhajtott egy nagyot az ésszaka, aztán meghalt - világosított fel a néni, aki vad küzdelembe kezdett saját testével, hogy elérje a telefont.
- Segítsek? Baj van? Felhívjak valakit?
- Az igaszgatót akarom felhí'ni, hogy megkaphassam az ágyát. Tudja, az az en ágyam.
Szemeit, ha ez lehetséges, még jobban kidüllesztette rám, és a füléhez emelte a reszkető telefont. Ha tárcsázás nélkül felemelik a kagylót, az pár másodperc múlva a nővérpultot hívja. Mivel a néni úgy gondolta, hogy olyan okos a készülék, hogy kitalálja minden akaratát, nem törődött azzal, hogy bepötyögje a melléknek a számát. A vonal túlsó végét egy ideges nővérke vette fel, akinek ingerült hangját a székben ülve hallottam, miszerint ha a néninek nincs semmi problémája, akkor ne csörgesse őket állandóan. Vissza is nyerte a nyugalmi pozícióját a telefonkagyló.
Pár pillanatnyi szünet következett.
- Tudod - kezdte -, szhörnyű, hogy a lányok ma'apság úgy me'ek férjhez, hogy felveszik a fehér ruhát, pedig már nem is tiszták!
A szemei most már elérték a kritikus állapotot.
Nem mertem szólni semmit, nehogy újfent megkérdezze, hogy milyen vallású vagyok, és hogy van-e barátom.
- Az az en ágyam volt er'detileg - mondta, és megint ott didergett a füle mellett a telefon.
Mellettünk továbbra is bömbölt a TV, benne a WS Teleshop százezredik ócskaságának a reklámja. Nem tudtam már gondolkodni. A balzsam hatása már régen elmúlt, a szag pedig a pórusaimon keresztül beszivárgott a koponyámba.
- Elnézést kérek, néni, de most el kell mennem. Csókolom! Tovább szép napot!
- Sze'vusz, kedves! - intett búcsút a telefonból jövő tajtékzó hangok kíséretében.
Kifutottam a folyosóra, hátra sem néztem.
Megnyomtam a lift hívógombját egyszer. Kétszer. Háromszor.
Megkönnyebülve beléptem, és azt a két emeletnyi távolságot azzal töltöttem, hogy a tükörben vizsgálgattam az arcomat. Néztem a fehér, redőtlen arcbőrömet, amit az elszórt szeplőcsoportok tettek valódivá. Mikor kiléptem a liftből köszöntem a belépőknek és az előcsarnokban tartózkodóknak. Már azt is sikerült megjegyeznem, hogy a bejárati ajtó kifelé nyílik. Kisétáltam a kapun, és megkezdtem a három háznyi távolság legyaloglását.
Csak egy nagyot sóhajtott. Csak ennyi volt.
Hányingerem lett.
Hazaérve majdnem fél óráig tartó zuhanyzásba kezdtem. Le kellett őket mosnom magamról. Eleinte nem eresztettek. Ott habzottak a lábamnál, majd elragadta őket az örvény, és végleg eltűntek a lefolyóban.

REVICZKY GYULA

Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak ismeretlenül.

Éltük szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek czégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hühót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás útakon.
Lelkük zománczát féltve őrzik.
A merre járnak, csend van s nyúgalom.

A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, ugy élnek,
És nem irigyli sorsuk' senki sem.

RAGE

olyan ez, mint amikor fent akarsz maradni, mert még megy a film, de annyira fáradt vagy, hogy csupán azt fogod fel belőle és a külvilágból, hogy az állad a mellkasodhoz nyomódik, a szemhéjaid égnek, és a melletted ülők azon röhögnek, hogy füleknek nem illő kérdéseket tesznek fel, te pedig (az elbóbiskolás és felriadás miatt) bólogatsz.
vagy talán gumipókok vannak a farzsebünkbe akasztva. naivan nekiindulunk a világnak, elérünk valameddig, örömködésbe fogunk, majd a következő lépésnél visszarándulunk, és csak a rajzfilmekből ismert füstfelhő, valamint két hosszú nyomvonal árulkodik arról, meddig sikerült ezen alkalommal eljutnunk.


dübörög a szemem az üregében, és azt harsogják, hogy a világ elmocsarasodott, beleragadtál a fogyasztói társadalomba. ha ezt meghallom, nem az eldobott mekis zacskóhegyek jutnak először eszembe, hanem mintha megfogtak volna, és engem is beledobtak volna az egyik sárga konténerbe, amire már nem az van ráírva, hogy üveg vagy műanyag, hanem kapcsolatok. az egész meg van telve fogselyemszerű kötelékekkel, amik várják, hogy új, emberi formává olvasszák őket.
természetesen ehhez is jár használati utasítás, hogy milyen indokkal lehet valakit kidobni. jelenleg a "fiatalok vagyunk", a "szomorú voltam" és a "nem voltam beszámítható állapotban" alkotják a dobogós, nagybetűs helyeket.


miért hisszük, hogy elfogy / lejár a szabadságunk?
miért gondoljuk, hogy a boldogságunk másoktól függ?
senki nem kiabál ránk, hogy: "ne tolakodjon, várjon szépen a sor(s)ára!"
ezt így nem szabad
ez az egész nem helyes
mert csak fáj, fáj, fáj

ÖREGEM! #3

Az a nap nem folytatódhat jól, amikor reggelire Robin Williams halálhírét kapjuk csámcsognivalónak.
Van jó hír is, még pedig az, hogy majdnem minden járókelő és autós megáll, ha meglátnak a járda közepén ülni egy nénit, aki vért köp.
A szívünkre szakadt a felhőtlen, búzavirágkék ég; a tajtékzó Nap sugarai pedig jégszilánkokként fúródtak a bőrünkbe.
Gyönyörű nyári nap volt, olyan, amikor az egész várost a levágott fű illata bódítja, és jégkrémes még az orrunk is.

ÖREGEM! #2

Háború és elmúlás

     Ha Tolsztoj az öregedésről írt volna könyvet, ez lehetett volna a címe, mert a közhellyel ellentétben, miszerint az idő megszépíti az emlékeket (vagy legalábbis több jó marad, mint rossz), az időseknek mégis inkább ez vált a jelszavukká / mondatukká, nem a béke. Pedig mennyire szívesen hallgatnék történeteket arról, megnyugtatásképpen, hogy ők is voltak fiatalok, ők is elkövették ugyanazokat a hibákat, ők is álltak tanácstalanul az életútjuk közepén, nem tudva, hogy merre induljanak. Szeretném, ha azt mondaná egyikük: "Az ilyenek megesnek mindenkivel, kislányom, és látod, túl lehet élni."
     Ez viszont önzőség lenne a részemről, sőt, úgy hangzik, mintha azt várnám, hogy szórakoztassanak és nyugtatgassanak, hiszen nekik nincs is más vágyuk, mint továbbadni a tudásukat, és elmondani a csodálatos, gazdag, mesekönyvbe illő életüket. Legalábbis kiskoromban ezt gondoltam minden korosodó bácsiról és néniről. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nem mindenkinek volt kalandos útja, amire boldogsággal emlékezhet vissza, az meg pláne nem, hogy nem ez a legnagyobb vágyuk, hogy megosszák velem.
     Mikor erre rájöttem, akkor csalódás volt, mint amikor realizáltam, hogy a felnőttek sem mindentudók, jóságosak és nem különbek, mitöbb sokan rosszabbak a gyerekeiknél. Ez kegyetlen módon maga után vonta az osztályozhatóságukat, hiszen már nem egy nagy, kedves, csodálatraméltó közösség képét szimbolizálták számomra. Ezzel nem azt szándékozom mondani, hogy klisék vesznek minket körül, bár mind ismerünk olyanokat, akik már nem ismernek meg minket, de ide tartozik a sztereotípia alapját képző mogorva és kiállhatatlan "banya" réteg, valamint az ellenpéldát adó, szeretettől dagadó "kedves mamókák" népes csoportja is. De senki és semmi nem ilyen egyszerű.
      Nem az tette egyiküket és másikukat vonzóvá vagy éppen ellenségessé a környezetük számára, hogy méltatlankodtak-e olyan dolgok miatt, mint a sarokban összegyűlt kosz, vagy hogy megkínálták-e csokoládéval a nekik szimpatikusakat, hanem az, hogyan viszonyultak a halálhoz.

     Erről könyveket lehetne írni, annyira sokszínűnek és mélynek látom, ráadásul minél többet felbukkan a laza délelőtti beszélgetések közepette, annál szürreálisabbnak és megfoghatatlanabbnak tűnik.
     Általában egyformán kezdődik minden sors-történet: a háborúval.
Hiába hallottam már számtalan elbeszélést, láttam rengeteg filmet, olvastam könyveket, az nem adja, nem adhatja vissza azt, hogy milyen lehet egy ilyen korban felnőni, ahol tényleg csak a jelen, a pillanat az, ami biztos. Minden más, a vagyon, a tárgyak, a kapcsolatok, az életek, a jövő az önkény posványos talaján ingadoznak. Nem tudom, milyen érzés, amikor elvesznek tőlem mindent, felégetik a házam, hideg fémgolyók pusztítják el a családomat, megfosztanak emberi méltóságomtól, elorozzák minden reményemet. És nem fog senki felkarolni, magához venni, megvédeni, mert ők is ezt élik át. Mind együtt vezeklünk mások bűneiért.
     Innen lehetséges felállni? Honnan gyűjthetnék ahhoz lelkierőt, hogy megházasodjak, gyereket neveljek, dolgozzam, amíg a korhatár államellenőrje megálljt nem parancsol?
     Régen azt hittem, hogy csak a gyerekeknek tud fájni a világ. Amikor hallottam, hogy egy néninek meghalt a férje vagy az anyukája, mindig jól megnéztem őket a szomorúság jelei után kutatva, de ők rezzenéstelen arccal rendezgették tovább kevés ősz hajukat. Nem zokogtak a mindjárt-szétrobbanó mellkasukat fogva, sőt, olyan közömbösséggel kezelték a halált, mint idegen gyerekek év végi osztályzatait. Azt képzeltem - túl idealizálva a felnőtteket -, hogy azért ilyen ridegek, mert tudnak valami titkot, ez is ilyen tipikus "felnőtt dolog", amit hiába mondanának el nekem, a 18 év alatti agyam falat húzna fel a hanghullámok elé.
     Pedig szó sincs ilyesmiről.
     Nagyon nehéz megfogni a nyugdíjasok halál-filozófiáját. Máshogy kezelik, vagy legalábbis mást mutatnak, de alapjába véve egyet éreznek, egyet gondolnak. Egyikük nevetgélve, szinte incselkedve adja a tudtomra, hogy bizony, ha hiszem, ha nem, ő már öreg. Úgy suttogja, mintha a legnagyobb titkát bízná rám, talán még kacsint is hozzá cinkosan. Ő az, aki amilyen szeretettel ölelte magához az életet, úgy várja tárt karokkal a halált is. Mellette az egész létezés és elmúlás egy mókának tűnik, meghozza a kedvem, hogy minél gyorsabban éljek, minél teljesebben, minél nagyobb lángon.
Neki az ellentéte a már említett sztereotipikus alak, aki az öregedést az Úristen csapásaként fogja fel, mint a szenvedéseinek folytatódása, az értelmetlen, hálátlan küzdelem újabb fejezete. Neki a lelke is megráncosodik, a redők között, mint a por, lerakódnak a rossz emlékek: a szenvedések, az elárvulás, a gyermektemetés, a szakadatlan munka, a szeretetlenség, az elhagyatottság, az új kor befogadni képtelensége, és a magány. A nagybetűs magány.
Létrejött kettejük fúziójából egy középső réteg, aki mosolyogva fogad, "kellemes és tartalmas életet kíván a kislánynak", de amint megszédül és lerogy a kiült kanapéra, szája sírásra görbül, és a hasznavehetetlen test - friss szellem felemésztő párharcától csillog a szeme.
     Tudják mind a hárman, hogy megöregedtek, arcpirító közönyösséggel tudnak beszélni a saját halálukról és temetésükről, sőt, talán ha tehetnék, ők maguk vésnék rá a márványtáblájukra az eltávozásuk évét. A különbség az, hogyan várják mindezt, hogyan vannak felkészülve. A halál az élet törtvénye, természetes velejárója? Vagy olyan, mint valami csodaszer, ami a szenvedésre enyhet ad? Vagy mint igazságtalan lezárása egy tökéletlen létezésnek?
Várja? Reméli? Követeli?

     Korábban azt képzeltem, mivel ilyen hidegnek tűntek, hogy az időseket lehet kérdezni bármiről, szívesen elmesélik. Valamiért mindig a rokonaik haláláról kérdezősködtem. Nem feltétlenül arról, hogyan távoztak el, hanem inkább, hogy milyen emberek voltak, milyen volt a kapcsolatuk, stb. Fel sem fogtam az emlékezés borzalmát. Vagy talán még mindig nem tudtam elhinni, hogy ezek az emberek ne érezzenek semmit. Zavarba is jöttem, amikor egyszer könnycseppek jelentek meg egy világoskék szempárban. Nem mohás kősziklán trappoltam, hanem kristálypoharakhoz ütögettem az ezüst evőeszközt, amik így segélykérően és egyben vészjóslóan csilingeltek.
     Rettentő óvatosan kell bánni velük, mindegyikük egy-egy felbecsülhetetlen, háborús kori régiség.

ECHO

amíg nem láttam a faun labirintusát, egész nap csak arra vártam, hogy letudjam a kollégiumi jelentkezésemet, beüljek a nagyszobába a macska által szétmarcangolt kanapéra, az egyik kezemben tartsam a faragott szipkámat (hozzá tartozó füstölgő kellékkel), a másikkal kanalazzam (vagy inkább villázzam, a lényeg, hogy adagoljam) magamba a felkockázott, hűtött görögdinnyét, miközben minden frusztrációmat 5 pontosnál nem jobb hillary duff filmekbe fojtsam.
aztán rájöttem, hogy élni sokszor nem is olyan borzasztó.